"Midőn egy hajlékony bottal, melynek csúcsa semmivel sem vastagabb egy gyufaszálnál, s egy piczinyke műléggyel, testében a még kisebb horoggal, lehetséges a legerősebb folyami halakat hatalmunkba ejteni: az csak művészi fogásokkal lehetséges. Méltán kell bevallanunk, hogy itt a művészet ünnepli diadalát a nyers erő felett." (Dr. Pelech E. János, 1879)
2014. október 5., vasárnap
2014. szeptember 21., vasárnap
Balinok, ősz meg a Salmo Thrill
Mi kell a balin
horgászatához? Egy jó legyes bot, a hozzá való orsóval, zsinórral. Kell még egy
doboznyi okosan megválogatott légy. Aztán kell még - legalábbis itt mifelénk -
egy jó pörgető bot. A hozzá való orsóval, zsinórral, okosan megválogatott
műcsalikkal. Ezek kellenek. De ami a legfontosabb: kell még balin is. A dolgok
első felébe még csak-csak van beleszólása az embernek, de a balin, az más. A
balin Felsőbb utasításra születik. Az egyik évben több, a másik évben kevesebb.
No, most éppen ez a másik év
van. El nem tudom képzelni, akarom mondani, el nem tudtam képzelni, hová
tűnhettek el kedvenc „vizenjáró halaim”. Nem találtam őket se égen, se földön.
Már éppen a nagyobb kövek alá is be akartam nézni utánuk, amikor kiderült, vagy
huszonöt méterrel beljebb költöztek, és nem volt az a műlégy, amire kidugták volna
az orrukat a sekélyesbe. Na persze! Az a sok nagy böhöm hajó.
Egynémely ilyen szörnyeteg hosszú negyedórákra a tengert varázsolja a Duna partjára. Himbál a vizen, víz alatt, amit csak ér. Szerencsétlen balinokat is. Így aztán nem csoda, ha beljebb kvártélyoztak. Nekem se’ lenne kedvem oldalba vágatni magam a közel méteres hullámokkal.
Egynémely ilyen szörnyeteg hosszú negyedórákra a tengert varázsolja a Duna partjára. Himbál a vizen, víz alatt, amit csak ér. Szerencsétlen balinokat is. Így aztán nem csoda, ha beljebb kvártélyoztak. Nekem se’ lenne kedvem oldalba vágatni magam a közel méteres hullámokkal.
Ha beljebb költöztek, hát
beljebb költöztek. Ez ellen tenni már aligha lehet. Punktum. De azért akad
néhány horgászholmi, amivel utánuk küldhetem a csalit, akár messzire is.
A gondolat már az elmúlt
esztendőben megérlelődött. Pörgető botom, dologtalanul, a többi között lapult meg. Eléggé finom
a halakhoz, eléggé erős a csalikhoz. Két méter, de messzire kihajítja a neki
megfelelő műhalat. Ez éppen jó lesz nekem – gondoltam, miközben néhányszor
megsuhintottam a szobában.
Az orsó is előkerült, a
többi apróságot megvásároltam, majd leültem, hogy „balinólmos”- műlegyes
felszerelést készítsek. Ami a mai napig nem áll másból mint tviszterfejre
dolgozott bucktail legyekből és a bevált legyeim nagyobb méretű testvéreiből.
Mindezt bedobtam a hátizsákomba és a tökéletesen felszerelt balin horgász nyugalmával indultam a Duna partjára.
Mindezt bedobtam a hátizsákomba és a tökéletesen felszerelt balin horgász nyugalmával indultam a Duna partjára.
Az eredményektől majd
elájultam. Ott, ahol eddig csak néma csend volt a horgászat eredménye, most egyre-másra
kerültek elő a villámkeszegek. Ráadásul egészen jó példányokat vezettem a szák
fölé. Egyszóval elégedett voltam.
A szívem viszont nagyon
fájt a műlegyezés miatt. Mert mégis csak az a balinozás kvintesszenciája, ha az
apró műlegyet hörpöli be egy derekasabb hal. Ettől nincsen jobb. El sem tudom
mondani, mennyi estét töprengtem végig, hogy a következő hajnalon melyik botot
vigyem magammal. Végül a pörgető felszerelés rendre otthon maradt. A műlegyezés
megnyerte a csatát. Egészen mostanáig.
Van nekem egy
horgászcimborám, a Lezli.
Ő aztán idén megmutatta, hogyan kell balint fogni!
Csak bedobta műhalát a sodrásba, a közelben lévő összes hal iparkodott elkapni.
Majd kirántották a kezéből a botot.
Mi volt a titok az egészben? Lezli nem
használt mást mint Salmo Thrillt.
Ezt a lengyel se wobblert, se balinólmot tekerte valami őrült iramban maga felé. Megmondom őszintén, eléggé idegenkedtem ezektől a csaliktól. A velük való horgászat semmi különlegeset nem igényelt (és nem igényel ma sem). Csak bedobja az ember, azután kitekeri. Végtelenül unalmas foglalkozás. Meg az a sok hegyes hármashorog!
Ezt a lengyel se wobblert, se balinólmot tekerte valami őrült iramban maga felé. Megmondom őszintén, eléggé idegenkedtem ezektől a csaliktól. A velük való horgászat semmi különlegeset nem igényelt (és nem igényel ma sem). Csak bedobja az ember, azután kitekeri. Végtelenül unalmas foglalkozás. Meg az a sok hegyes hármashorog!
De mindemellett Lezli
minden balinos napja felbosszantott. Nekem hetek óta semmi, Ő meg csak fogja
őket, ha kell, ha nem. Végül aztán egy szeptemberi délután a kompnál elé
álltam:
- Te Lezli! Adj már nekem
legyél szíves egy Salmo-t, szeretném kipróbálni!
Lezli pedig – aki egy cseppet sem irígy – adott nekem egy ilyen csodabogarat. Mivel kölcsönben volt
nálam néhány dobásra, igen óvatosan bántam vele. De végül meggyőzött. A
következő napok valamelyikén aztán én is boldog tulajdonosa lettem három ilyen
halacskának, de a horgászat a zavaros és magas Duna miatt még váratott magára.
Egészen hétfő reggelig.
Hétfő reggel aztán fordult a világ. Két süldő balin fordította meg.
Mindkettő szája szélében egy Salmo Thrill fityegett. Így ez a két hal egy tamáskodóból már majdnem hívőt formált. De lassan a testtel! Még előttem egy bő hónap, amikor ezek a kis torpedók bizonyíthatnak. Úgymond nekik állhat a világ. Mert kudarcok esetén hamar a kamrában találhatják magukat. A sok kimustrált csalim között gondolkodhatnak a világ kegyetlen mivoltján.
Ez lenne a rövid története az én új hóbortomnak.
Mindkettő szája szélében egy Salmo Thrill fityegett. Így ez a két hal egy tamáskodóból már majdnem hívőt formált. De lassan a testtel! Még előttem egy bő hónap, amikor ezek a kis torpedók bizonyíthatnak. Úgymond nekik állhat a világ. Mert kudarcok esetén hamar a kamrában találhatják magukat. A sok kimustrált csalim között gondolkodhatnak a világ kegyetlen mivoltján.
Ez lenne a rövid története az én új hóbortomnak.
2014. április 21., hétfő
Tojt egyet a nyúl
Sok meddő próbálkozás után végre ma rám mosolygott a szerencse. Szerencsére.
Mert a mai reggel is nagyon üresnek igérkezett, bár valahol a zsigerek mélyén éreztem: lesz hal. Aztán egy óra múlva kezdtem csalódni a zsigereimben.
Végül egy olyan helyen, ahol nem is gondoltam, akkor, amikor már nem is gondoltam, elkaptam. Az utolsó dobás utáni visszatekerésnél, az orrom előtt három méterrel. Nem hittem volna. De azt sem, hogy az előke kibírja ezt a vitéz rohamot(Éppen így lépett le tavaly az egyetlen szakítós balinom.). Kibírta, aztán a hal eliramodott vagy húsz méter zsinórral a háta mögött. Az orsó berregett, a bot feszült. A hal végül bedobta a törülközőt.
A csalogató pedig egy 8-as horogra kötött White Moth volt. Egy jó öreg White Moth.
U.i.: Nem csak a nyúl tojt, hanem néhány nap álriasztás után végre a kislányom bepottyantotta az első kakit a felnőttes WC-be!
2014. április 5., szombat
Újra együtt! avagy Feltámadott az orsó!
2007-ben már éppen elégszer lapoztam át a régi katalógusokat
ahhoz, hogy végre rászánjam magam egy régi Hardy Princess vásárlására. Mindenképpen
kellett egy nagyobb orsó, mert az LRH túl könnyű volt a bothoz. Egy Hardy Bros
gravírozású, két csavaros zsinórvédős éppen megfelelt.
Annak rendje és módja szerint a csomag megrendeltetett és megérkezett – egy
antik botos-orsós boltból vettem - , torkomban dobogó szívvel kibontottam, majd
kb. öt nyögvenyelős tekerés után szétszedtem és láttam, a tengelyt valami Isten
barma fogóval kitekerte az orsóból és elég slendriánul rakta vissza. A lényeg:
az orsó használhatatlan volt! Mai fejjel azonnal visszaküldtem volna (ezt aztán
később, egy másik orsónál meg is tettem), de akkor még igen zöldfülű voltam az
ilyen rendelésekkel. Elájultam.
Amikor aztán magamhoz tértem, első dolgom volt egy
esztergályost keresni. Én marha, én igen nagy marha, az egyik ismerősömhöz
vittem, aki háromezer forintért csinált három vasdarabot. Három használhatatlan
szemetet. Újra elájultam.
Amikor aztán ebből is magamhoz tértem, az egyik haverom
elvitt az apósához – szintén esztergályos - , akinek
odaadtam az orsót, külön hangsúlyozva: 55 fokos, angolszász menetes! Elvitte a
műhelyébe, majd egy perc múlva megjelent.
- Ez 55 fokos? Simán bele megy az ötös csavar.
-Ne má! Az nem létezik!
- Pedig itt van ni!
És szépen becsavarta az ötös srófot.
Nem elég, hogy az a tróger drehás (az első) három ócska hengert
fabrikált, átvágta a menetet is, és úgy adta vissza az orsót. Ezért nem került
vissza az eredeti tengely sem a kezembe. Ócska alak! Csinált vagy ötvenezer
forint kárt! Ismét ájulás.
Amikor ebből a harmadik ájulásból is magamhoz tértem, már
volt új tengely, de valahogy nem úgy működött, ahogy kellett.
Na, sebaj. Nem adtam fel. Még a régi munkahelyemen volt egy
nagyon jó esztergályos, most őt kerestem meg. Tíz doboz sörbe került, de végre
volt használható tengely. Sőt, még egy tartalék is! Ráadásul kiválóan
szuperált! Még azt sem bántam, hogy a tengely vége nem volt lekerekítve.
Amolyan hardysan.
Ha jól emlékszem, akkor valamikor 2011 tavaszán
kitakarítottam az orsómat, és eközben valami szösz bekerült a dob és a tengely
közé. A dob meg... Se előre, se hátra. Se le, se fel. Azt hittem elbőgöm magam, de az orsót
ez sem hatotta meg. Hiába próbáltam szétszedni, dob és tengely eggyé váltak.
Sajnos a kiszabadítási műveletek során az orsó dobja úgy megsérült,
használhatatlanná vált. Ájulás, ha jól számolom, immáron negyedszer.
Így aztán egy semmire sem jó Princess gazdája lettem (közben
vettem egy másikat is, ezért horgászni tudtam).
Szegény feje ott porosodott 2013 szeptemberéig, amikor egy
kanadai ismerősömnek mutattam, milyen csúfság esett rajtam ezzel az orsóval.
Erre közölte, ne hagyjam itt parlagon, egy ilyen orsó az USA-ban $200-250-ba
kerül. Adott egy címet, ahol garantáltan megjavítják.
El is felejtettem az egészet, de vagy három héttel ezelőtt
eszembe jutott, mi lenne, ha elküldeném arra a címre az orsót? Néhány emil után
becsomagoltam, postára adtam, majd aznap még egy magyarázkodó levelet is
küldtem az öreg Hardy gyalázatos állapotáról.
Eltelt két hét, azután megérkezett. Ugyanolyan dobogó
szívvel csomagoltam ki, ahogyan akkor, első találkozásunkkor. Nagyon
megváltozott. Megfiatalodott, valósággal újjászületett. És a hangja. Az az
igazi, hamisítatlan Hardy-sound! Micsoda boldogság!
Most ismét együtt járja a vízpartot – és a sekélyebb vizeket
– a régi nagy csapat, hogy balint balinra, emléket-emlékre halmozzanak.
A kiváló mesternek pedig itt is szeretnék köszönetet
mondani! Ha pedig valakinek az orsója szintén lebetegedett, itt kikúráltathatja
minden bajából:
http://www.archuletasreelworks.com/
http://www.archuletasreelworks.com/
2014. március 23., vasárnap
Kikelet
Megérkezett a kikelet, ezért én is ki kellett menjek a Dunára, idén először. Horgásztam egy jót, még az üvöltő déli szélnek is elnéztem piszokságait. Ilyen egy fain délutánt!
2014. február 7., péntek
A másvilági vadász
Találtam
egy nagyon jó kis könyvet a polcomon. Borítóján egy vadász, valamikor az
1900-as évek elejéről, szájában pipával, hátizsákjában a zsákmánnyal. A borító
alatt pedig negyvenhárom novella lapult, mindeddig háborítatlanul. Pedig
jócskán tíz éve már, hogy megvettem. Olvasása közben egyik ámulatból a másikba
estem és korholtam magamat: hogyan lehettem ekkora marha, hogy idáig még csak
bele sem lapoztam!
A
másvilági vadász. Ez lenne kérem szépen a címe. Jobbnál jobb novellák a
vadászatról, amiknek nagyszerűségét az (is) adja, hogy, néhányuk kivételével,
nem profi vadászok írták. Többek közt olyanok mint Mikszáth Kálmán, Lovik
Károly, Cholnoky Viktor, Fekete István, Bársony István, Ignácz Rózsa, Móricz
Zsigmond, Gárdonyi Géza. Nagyszerű írások, eredeti, rendkívül jó humorral. Maga
a válogatás pedig Kőrössi P. József jóizlését tükrözi. Bár 2001-ben jelent meg,
ha jól láttam, még most is kapható. Érdemes beinvesztálni rá. Az áránál
lényegesen többet ér!
Mindenesetre
én hamarosan újra végigolvasom őket…
A másvilági
vadász Palatinus-könyvek, 2001.
Szerkeszttte: Kőrössi P. József
2014. január 8., szerda
Azok a dunai balinok…

Századszor nézem meg az órámat. Lassan ¾ 5.
Nagyjából ½ órája állok a Dunában és várok türelemmel. Már kivilágosodott, az
első jászok is megkezdték a forgolódást a vízfelszinen, de azoknak a bizonyos
tolóhullámoknak még nem akaródzik jönni. Na, de talán most! Ott messzebb! És
éppen felém tart!
Közben egy hajnali madár ül a hátam mögötti
bokrok egyikére, és dalolászni kezd. A víz egyre közelebb púposodik, a madár
egyre hangosabban énekel. Szinte már nem is csiripelés ez, hanem egy durva
üvöltés az egész. Még egy másodperc, a hal éppen a legyem előtt, egy
loccsanás!... és vége.
Édes Isten! Hol vagyok?! Szétnézek, eltűnt a Duna,
bokrostul, madarastul, eltűnt a balin, minden elcsendesedett. Mellettem alszik
a feleségem, és a kislányom nyugodt szuszogását is hallani. 04:40. Ja, igen. Az
órám madárcsicsergéssel ébreszt. Kelnem kell. Ideje a kötelességem után látni.
Így tél végén/ tavasz környékén már nem ritkák az
ilyen „rettenetes” álmok, jelzik, lassan közeledik a szezon. Amikor aztán újra
járhatom kedvenc vizem partjait, és kergethetem a folyó rafinált balinjait. Azokat
a híres dunai balinokat.
De azok
híres a dunai balinok erre mifelénk bizony igen különös jószágok. Nem is tudom,
miért pazarolom rájuk azt a sok drága időt. Mert hálátlanok, fittyet hánynak a
befektetett energiára. Nem mondom, előfordul, hogy megtáltosodnak, ilyenkor
aztán szüret. De ez a legritkább eset. Igen sokat koptatom a csizmám talpát,
mire egyikük-másikuk hajlandó vásárra vinni a bőrét. Mégis fanatikus rajogójuk
vagyok. Rajongója csűrt-csavart gondolkodásuknak, kiszámíthatatlan
viselkedésüknek, intelligeciájuknak. Ezért aztán még csak rekord példányokra
sem fáj a fogam.
Egy könyvben olvastam, a lazacozás annak, aki valóban szenvedéllyel űzi azt, inkább
Dante Pokla, mintsem Alice Csodaországa. Néha magam sem érzem ezt másképp, ha a
balinokat hajkurászom valamelyik sóderpadon. Hiába minden igyekezet, a hajnal
előtti keserves ébresztő, a legprímább legyek, nem történik a világon semmi.
Néha ugyan megmutatja magát egyik-másik (ahogyan a lazac is – ezt is abban a
könyvben olvastam), de melehetősen nagy csendben lapítanak. Vajon miért? Nem
kérdezek én ezzel semmi újat, előttem már számosan törték a fejüket e felett.
Választ adni ugyan egyikük sem tudott, hála Istennek, mert akkor már csak az
üres vizeket bámulhatnánk. Máskor meg? Eszeveszett iramban támadják a legyet,
nem kímélve alkatrészeik egyetlen darabkáját sem. Ilyenkor kell aztán az a
misztikus hidegvér! Mert a legtöbb elrontott dobás, gubancolódott, össze-vissza
beakadt zsinór ilyenkor adja ki minden dühét! Mikor pedig végre a káoszból
előkerül az előke vége, már csak a levett kalapjával integethet a V betűt húzó
uszony után az ember.
Világ életemben nem gondoltam, hogy valamikor
ennyire a paripakeszegek rabjává válok. Nagyon régtől járom a Duna mindkét
partját, de mindig más volt az érdekes/értékes, ezek a halak valahogy csak
olyan „Na, már megint egy balin!” mondat
kiséretében úszhattak el. Azután, ahogy hozzájutottam első legyes
felszerelésemhez, egy időre még a Nagy Víztől is elfordultam.
Mert bizony néhány évre felcsaptam
pisztrángásznak. Hűtlen lettem a Dunához. Bejártam a Tátra patakjainak, kisebb
folyóinak nagyobbik részét, ahol egészen jó eredménnyel dobtam a legyet a
pisztrángok orra elé. Igen, titkon reméltem, mindig a pisztrángok figyelnek
majd fel elsőként apró műveimre, ugyanis a pénzes pér a kezdetektől fogva nem
vonzott. Nem ejtett rabul nőiessége, illata, ördög tudja miféle istenített
tulajdonsága. Szóval pisztrángásztam. Mellette az Ipoly és a Garam domolykóit
riogattam, több-kevesebb szerencsével. Egyszer aztán elkezdtek elfogyni a
domolykók, a Tátra pisztrángjai pedig kisebbek lettek, pirospöttyös ruhájukat
szivárványosra cserélték. Nagyon úgy festett, minden körülmény a dunai
villámkeszegek malmára hajtja a vizet. Végül azon a júliusi reggelen, az első
megszákolt és remegő térdekkel megbámult közel kétkilós, műlegyes balinom adta
meg az utolsó lökést. Minden eddigi műléggyel kapcsolatos gondolatom
átértékelődött.
Újra a Duna felé kacsintgattam. Már nem volt olyan félelmetesen
nagy víz. Kimondhatatlan szerencsémre, a polcomon porosodó avitt horgászújságok
sárguló lapjain szinte ódákat zengtek a balin műlegyes horgászatáról, ötletek
tucatjait zúdítva gyanútlan fejemre. Így aztán kicserélődtek alumínium legyes
dobozom lakói is. Elkezdődött a máig is tartó kísérletezgetés a formákkal,
mérettel, színekkel, amik aztán vagy megmaradtak, vagy az enyészeté lettek.
Hittem legyekben, amik az egyik évben balint balinra halmoztak, na, persze csak
olyan dunaiasan, azután hiába próbáltam évekig, kedvenceim rájuk sem bagóztak,
ellenben egy másik, amelyikről nem is gondoltam volna, folytatta megfakult
tekintélyű kollégája dicsőségét. A Tökéletest
máig nem sikerült megtalálnom, ami, azt hiszem, egyátalán nem nagy baj. Hiszen Ian
Wood, a Trout and Salmon magazin egykori főszerkesztője, valamikor a hatvanas
évek derekán is azt írta, ha meglenne a tökéletes légy, akár szögre is
akaszthatnánk a horgásztarisznyát és mehetnénk golfozni. Azért van ebben egy
kis igazság.
Végül sikerült összeállítanom máig
legkedvesebb felszerelésemet, így minden akadály elhárult dunai műlegyes
karrierem elől.
Az én
szezonom nem ér véget. Tulajdonképpen el sem kezdődik. Az év háromszázhatvanöt
napján tart. Éppen olyan lelkesen készülök az első tavaszi horgászatra
januárban vagy egy júniusi este a másnap hajnalra. Szerencsére mára már
leszoktam a téli, szobai botsuhogtatásról, de csak a JóIsten a megmondhatója,
balinos legyeim mennyi átalakuláson estek át az elmúlt hét év meddő hónapjaiban.
Minden tél egy örökkévalóságnak tűnik számukra. „Vajon én leszek a következő?” Egy suhintás a pengeéles késsel,
majd a lecsupaszított horog új köntöst kap. Sajnos ezek a metamorfózisok is
egyre ritkábbak, lassan elkezd kialakulni a végleges összeállítás.
Azután a
könyvek, újságok, legtöbbször a múltból. Ezek a megsárgult lapok képesek
egészen megbolondítani az embert. Balinok itt, balinok ott. „Hét balint fogtam egy óra alatt!”, „Príma műlegyes készségem recsgett-ropogott a kapitális balin alatt!” Micsoda
cikkek! Ráadásul legnagyobb részük a Dunáról eredeztethető. Érdekes, soha fel
sem tűnt, a mi környékünk mindig kimaradt a felsorolásból. Hatalmas balinok
kerültek elő a szigetközi, pesti-Pest alatti, gemenci, bajai, mohácsi Dunáról.
Innen viszont semmi. Ám ez engem soha nem gátolt a tervezgetésben. Akár itt, a
város alatt is eshetett volna az összes fogás. Így aztán mindig azzal a
tévhittel indulok el nap nap után az én kedves balinjaimhoz, hogy majd egy
igazi Eldoradot találok valahol mifelénk.
De ezek a
dunai balinok itt nem járnak csordában. Itt nem lehet megunni a horgászatukat,
ahogyan olvastam egy balatoni horgásztól, itt minden balin kincset ér. Eldorado
innen messze van. Ez itten a Duna, medre telis tele új reményekkel…
…és azokkal a
híres dunai balinokkal…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)