2017. szeptember 1., péntek

Cloaca Maxima

Büdösek, mint a dög, a vizükbe bele sem merek nézni. De hiába minden, a halak most ott tanyáznak. Augusztusban a váci kloákák környékei adják  a horgászatok savát-borsát.
Néhányan még biztosan emlékeznek tanulmányaikból a Cloaca Maximára, ami Róma mocskát ontotta a Tiberius-ba. Nekem már akkor is elég bizarrnak tűnt az elnevezés, még álmomban sem gondoltam, hogy ha nem is ekkora, de ilyen helyen műlegyet dobok majd a halaknak.

                                     Szerényen csergedezve hordja a város mocskát

Sajnos a festőibb helyekről elköltöztek kedvenceim, és még a régmúltból emlékeztem, ilyenkor a város alatti kövezéseken lényegesen jobb eredményt lehet elérni. Nem volt mese, nekem is cuccolnom kellett utánuk. Három kanálist és környékét néztem ki, egészen meglepő eredménnyel.

                                                      Nem is olyan rossz! Bee-re

Az elsőnél, ami a strand vizét viszi a Dunába, jászokat és domolykókat fogtam egy 10-es Bee Fly segítségével  (Ez a légy főleg szeles időben működött, de az elmúlt napokban nem hozott egyetlen halat sem).

                                                                 "Ki ide belépsz..."

Ezen egészen felbátorodva megnéztem egy másik ilyen úri helyet, aminél szintén egészen jó jászkeszegeket sikerült elkapni a rengeteg lemaradás mellett, immáron egy 10-es Aspius White-tal és egy Coachmannel.

                               Ha Csontváry tudta volna, dehogy megy a Tar-patakhoz...

Sőt, az egyik hajnalban, még sötétben, egy gyönyörű balin is kedvet kapott az Aspius White-ra.

                                                                 Aspius Cloaca

Olyan fura, amikor ez a légy működik, narancssárga testvére nem nagyon remekel.
Általában három legyet használok egyszerre, de sokszor annyira a part mellett állnak a halak, hogy egy kétméteres előke két léggyel kényelmesebb.
Nagyon jól szuperáló legyek a már említett Aspius White mellett a Coachman, a March Brown és szelesebb időben a darázs utánzatai.

                                                                     Ennyi

Szóval akinek van gyomra hozzá, nyugodtan próbálja csak meg a kanálisok környékét, meglepő eredményeket fog produkálni. Persze csak akkor, ha a Duna engedélyt ad rá.






2017. július 17., hétfő

Szakirodalmi

Ma hajnalban, hosszú idő után, olyan szakirodalmi kapásom volt, amit még Lefty Kreh is piros betűkkel írna legújabb könyvébe.
Unalmas reggelbe egyszerre tolóhullám a parttól másfél méterre, legyek (10-es méret) repülnek elé (közben bevillan: basza meg, remélem nem az az átok hód!), először halálos csend, aztán gyönyörű burvány, bot karikába, irány a meder, még két méter, és kiakad a horog. Aztán továbbra is unalmas reggel.
Nem az a baj, hogy elment, hanem az, hogy ilyesmi fényévente fordul elő velem. Ráadásul azt sem tudom, melyik légyre ugrott.
Horgot élezni? Ha igen, mivel?

2017. július 1., szombat

Legyek a szélben

03:30. A firhangot elhúzva a járdát lesem. Esik. Tulajdonképpen nem értem, mit csodálkozom, tizenkét órája figyelem az előrejelzéseket, hátha. De most mindenhol egyformán esőt írtak.
Na, nem is ez a baj, feljebb nézek, mozognak a fák. Fúj a szél. Ezen meg azért nem kell értetlenkedni, mert a szél az fúj. Fúj hidegfront előtt, hidegfront alatt és jó sokáig utána.
Mostantól ugyan ez sem baj, rövidebb előkével megoldottam, csak az agyidegeimet ne csavarná fel örökké.
Miután összekaptam magam, a kötelező helyeket látogattam meg. Az egyiken a szokásos helyzet: rablás van, kapás nincs. A másikon rablás sincs. Azaz egy harcos domolykó marja el a narancssárga hatost.



Közben délről hívatlan vendég érkezik: egy hód. Amióta egyszer mértani pontossággal a legyezőzsinórom alatt jelent meg valamelyikük, és majdnem akadt is, kicsit fenntartással vagyok irántuk. Kerüljenek csak szépen el, amilyen messzire csak lehet.




De ez itt most a legflegmatikusabb pofával úszik el előttem. Mikor aztán odadurrantok neki a vakuval, olyan lármával merül el, akár egy tartályhajó ( A kép nem lett valami fényes.).
Az egész hajnalra ugyan egy szavam sem lehet, nagyon írországi a hangulat, csak az az átkozott szél nem kellene. Déli. A legidegesítőbb, legkötekedőbb.



Közben pályát váltok, tulajdonképpen ide indultam. A placc eleje nem a legjobb, egy UL domolykó jött csak.
Lejjebb aztán...
Fura pacsálások ütötték meg a fülemet, olyan szedések, fordulások. Régóta nem dőlök be az ilyesminek, az órák, amit ilyen hiábavaló dobálásokkal töltöttem el, napokat tesznek ki. Így aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor erőszakos ütés után egy siheder balin (szintén UL) fityegett a tízes White Moth-on.



Mikor pedig egy nagyobbacska hal kapja el a tízes Aspius Orange-ot, gyorsan cselekedtem.



Nagyobbra cseréltem a legyeket, ezekkel dobáltam tovább. De milyen meglepő, bár nem kellene annak lennie: a nagy legyekre semmi érdeklődés! Ezért vissza a 22-es előkéhez és a tízes legyekhez.
Közben megérkezik a szállodahajó áradat, az első néhány még csak-csak csendben jött, de a többi (Vigyázat! Amelyiknek bajusza van Dunából, az elől menekülni kell! Kiönt!)!



 A hullámokban viszont hármasával raboltak jobb balinok. Életemben nem láttam még ilyet! Ennyi szedés, rablás, nem is gondoltam volna ilyen moslék időben.
Közben a tízes legyek hozták a maguk halait, ha nem is kapitálisakat, én meg rendkívül jól szórakoztam.



Végül azért elcsendesedett a pálya, egy utolsót dobtam... amiből még egy egészen jó hal lett.



Nem tudom, mi lehetett az oka, de szerintem a hidegfront betörés lesz a ludas az egészben.
Amit még érdemes summázni, az első légy kb. 1.6 m-re volt a legyezőzsinórtól, de ez abszolúte nem zavarta a halakat.
Tökéletesen mindegy itt most minden, a lényeg, hogy az idei év egyik legjobb pecáján vagyok túl.

2017. június 16., péntek

Eljött az idő!

A tavasz lassacskán nyárba fordult. Naponta elment húsz-negyven centi víz a Dunán, amivel együtt szépen le is tisztult. A balinok is óvatosabbak lettek. Néhány napja egy-egy ráfordulás még csak akadt, aztán szépen lassan azok is lecsendesedtek. Én marha, meg dobáltam nekik a hatos legyeket. Hiába, annyit jártam mostanában horgászni, hogy észre sem vettem: elkezdődött a szezon.

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy a sneci ívásán egyáltalán nem kunszt balint fogni. Azért biztosan akadnak olyanok, akik képesek ebből is valami misztikumot kifaragni. A műcsalik méretéről, színéről, mozgásáról, meg az ördög tudja, miről. Pedig az egész semmiben sem különbözik attól, amikor kukoricát szór valaki a les alá, utána meg arról lövi a disznót.
Ezzel együtt persze én is kivettem a részem az íváson álló balinok macerálásából, szorgalmasan dobálva kétféle balinos legyemet, fogtam is, nem is keveset, olyankor, amikor már a mindenféle csodacsalik sem segítettek. Aztán néha ráuntam az egészre, és máshová tettem át a székhelyemet. Az ilyen helyeken az sem zavart, ha nem volt a környéken hal, mert tudtam, ha oda visszamegyek megint hallgathatom a híres-neves Hardy Soundot.





De végül az utolsó snecik is kiürültek, a balinok is megunták az ingyent a lagzin, lassan tovább álltak. A víz pedig apadt, tisztult, melegedett. Ezért aztán vissza is kerültek a dobozba a nagyobb, hatos számozású legyek, hogy átadják a helyüket a jóval kisebb tízes méretűeknek és a húszas előkének. Így a mai reggelen már három legyet fújt az északnyugati szél az előkémen(mert összesen háromféle léggyel horgászom balinra).
Nem mondom, volt is ebből galiba éppen elég, hol az alsó légy került felülre, hol a középső alulra. Éktelen gubancok tarkították az amúgy teljes nihilben ébredező napot. De végül kellő méretűre szabtam a damilt, így megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a horgászat nemes örömének éljek. Egy domolykót és, az amúgy teljesen süket vízből, egy balin kapást sikerült kipréselnem.
Bizony-bizony, eljött az idő, amikor sokaknak hirtelen elmegy a kedve a dunai műlegyes horgászattól.
Tehát az igazi szezon elkezdődött, én pedig alig vettem észre. Még mennyi feladatom lesz! Először: előkéket készíteni, megsaccolni, mennyire legyen az első légy a zsinórtól, ami még nem teszi gyanakvóvá ezt a pikkelyekbe bújt rókát. Szerencsére minden légy harcra kész, ezekkel nem kell foglalkoznom.



Aztán: hová menjek? Legkedvesebb helyeimen ilyenkor már térdig érő víz surrog, amit egy-egy kő hegye tör csak meg. Az erős sodrás szélében kétcentis halacskák izzadnak az árban, ide csap ki közéjük a balin.
Kezdődik a csúszás-mászás, zsibbadásig guggolás, térdelés, feltápászkodás(csak úgy felpattanni már néhány éve nem tudok). Még a zsinórt is húsz méterre a víztől húzom le az orsóról, hogy a parton semmi zajt ne csapjak. A legideálisabb a meztélábra vetkőzés lenne, a teljes szilenciumért. Nem vicc, sokszor a parttól egy-két méterre korzóznak a villámkeszegek.



De még a kapás! Fogak összeszorítva, vajon szakad az előke? Utána meg? Gyorsan zsinórt neki! Elfut, meg sem áll Újpestig! A kicsi horog jól tartja-e majd a halat? Végre itt a száknál! Nicsak, egészen szép darab!
Innentől minden megfogott halnak története lesz.
Adta balinja, egészen belemelegedtem itt a horgászatba! Pedig milyen messze van még péntek reggel! Az első idei low water, kicsi, tisztavizes horgászatom. Ráadásul, ha jól olvastam, egy hidegfront is kellemetlenkedni fog. De minden hiába, engem bizony egy fénysebességgel forgó tornádó sem tudna megállítani!

Hogyisne! Eljött az idő, elkezdődött a szezon!

2017. április 9., vasárnap

OK, hogy egy fecske nem, de egy domolykó sem csinál nyarat?

Lezártam a biciklit. Felszereltem a botot.
Lementem a vízhez, dobtam. Eh, nem valami jó lett. Megint dobtam, kicsit beljebb. Semmi. Megint dobtam, aztán megint, továbbra is semmi.
Lejjebb mentem. Dobtam, semmi. Dobtam, dobtam, dobtam. Újra csak semmi.
Közben hegymenetben szerb olajos önjáró. Talán ez majd megmozgatja a halakat.
De semmi.
Még lejjebb mentem.
Ígéretes a pálya. Dobás, legyek úsztatása. Csend. Visszahúzom a legyeket. Még mindig csend.
Na jó, vissza oda, ahol kezdtem. Dobás, semmi. Dobás a csendes és a sodrás határára. Se...
Hoppá! Kapás! A bot eléggé kis balinosan hajlik. Lesem, melyik légy jön ki a víz alól üresen. A felsőt nem látom, tuti kis balin.
Még egy freccsenés, aztán a szákban az első idei domolykó!


 A narancssárgára! 6-osra!


Öröm: nagy!
Felcsigázódtam, újra lejjebb próbáltam, már három léggyel (Red Tag Palmer, Coachman, Aspius Orange. Mindegyik 10-es horgon.). Közben fentről megérkezik szállodahajó 1., aztán szállodahajó 2.. Víz?, akár az okádék. Ennek mára annyi.
Még egy kis próbálkozás, aztán irány haza!
Nem olyan rossz ez 11.6 C-os Dunából.

2016. szeptember 4., vasárnap

Szinte el sem hittem




Ma igen  nagy megtiszteltetés ért. Egy ilyen légyre (6-os méret) egy igen derék balin éhezett meg. Azaz nem pont ilyenre, mert mostanában az aranyfácán farok is otthon marad. Ez a légy napról napra puritánabbá válik.
Szóval reggel 6:00 és 6:03 között volt parallel néhány rablás, aztán a Duna egykedvűen folyt tovább. A fölső legyet, ami egy 6-os White Moth volt, egy szintén 6-os Aspius White-ra cseréltem. Erre mindjárt jelentkezett két kisebb balin, majd egy kis csatangolás után visszamentem a két kisebb balinhoz, de ők közben becserélődtek egy nagyra.
A sekélyben kapott, aztán iszkiri befele. Még egy kis backinget is lehúzott. Biztos,ami biztos. 5-6 perc huzavona után végül betessékeltem a szákba. El sem hittem, mekkora!



Ráadásul az előző kollégája még június 23-án esett. Azóta pedig eltelt egy kis idő. 
Nagyon nem bánnám, ha egy kicsit összekapnák magukat a szezon végére, de hála Istennek, megint árad...

2016. május 7., szombat

Idén tizenkettedszer

Nem tudom, ki, hogy van vele, de amikor a halak napokra, hetekre megmakacsolják magukat, mindenféle gondolatok vernek tanyát a fejemben. Ezek a gondolatok ugyan legfőképp a pénztárcámat veszélyeztetik, de okoznak álmatlan órákat is. A legszerencsésebb akkor vagyok, ha csak egy-egy újabb légyen töröm a fejem. Mára már annyi légykötő kacatot sikerült begyűjtenem, hogy nem fog ki rajtam a legkacifántosabb légy sem. Ráadásul a legyeim között tavaly ősszel és most, tavasszal nagyon komoly látszámleépítést vittem végbe, és ehhez szigorúan tartom is magam.



Nehezebb a helyzetem, ha ezek utálatos gondolatok másfele tekergetik a fejem. Mondjuk egy Wheatley doboz irányába. Vagy, ahogyan most is, egy újabb bot felé. Egy lassabb, kevésbé előke szaggató felé. Hogy minek, azt magam sem tudom, mert a mostani botom éppen megfelel ennek a célnak. Hála Istennek, az utolsó percben a szerencse megint a segítségemre sietett. A botot ugyan kinéztem, incselkedtünk is egymással (főleg a bot velem) a képernyő két oldalán. Már éppen elhatároztam magam, hogy a nejem elé perdülök és hősiesen bejelentem: kellene vennem egy új botot. Nem, kedves kollégák, semmilyen, a fejemhez továbbított vad dologra ne tessenek gondolni, Évi soha nem tudná azt mondani, hogy ne vegyem meg. Ez a baj. Éppen így lett volna most is, amikor...



Ha jól számoltam, ma hajnalban tizenkettedszer lódultam idén horgászni a Dunára. Eddig igen siralmas eredménnyel, de ahogy olvastam, máshol sem volt valami rózsás a helyzet. A mai reggel is ezzel az érzéssel indultam egyik kedvenc helyemre, így aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor rablásokra lettem figyelmes.
Gyorsan Nyugodtan felszereltem, hogy minden csomó a megfelelő helyre kerüljön (huszas előkével horgászom, a kicsi legyek miatt), majd irány a víz. Még az első, igen vehemensen kapó (majd leakadó) balinnál is jobban meglepődtem, amikor megrándult a kezemben a bot. Ilyet! Végre éledezik a víz! A második, szákba is terelt hal pedig parádés, pisztrángot megszégyenítő ugrással csípte el a legyet. Egyébként egész reggel az Aspius Orange muzsikált, gondolom azért, mert egy kicsit koszos volt a víz.



A harmadik még vehemensebben kapott, szinte hallottam fogaim csikorgását: na, most szakad az előke! Nem szakadt.



Később Leslie kolléga is megérkezett (köszi a képeket!), Ő is fogott máshol kettőt, wobblerral.
Jó kis reggel volt, sajnáltam, hogy sátrat kellett bontanom, de a piacon még várt rám egy helyes, tizenöt kilós krumplis zsák...