Egészen jól eltelt ez a tél. Hol Szent-Ivány Gézával
csavarogtam a Tátrában, még a Garamhoz is eljutottam Vele egy tomojkázásra, hol
Justh Ödönnel kerestem a soha meg nem lőtt szarvasbikát. Azután Jurán Vidorral
beutaztam a Szepességet, itt a vadászatok mellett ráadásnak még sok jó kedélyű barátjával
ismerkedhettem meg. Nem csoda, ha így hamar megérkeztem a tavaszba!
Micsoda szerencsés a magyar vadász! Ha malaca van, Oculival
már előkerül kedves madara: a bagolyfejű szalonka. Az esti félhomályban várja
őt, ahogy pisszegve, korrogva cikázik át a feje felett. Ha nem is kap
puskavégre belőle egyetlen darabot sem (ezt ma már nem is szabad), mégis, csupa
boldogsággal megy haza. Látta Őt.
A magyar vadásznak így érkezik el a tavasz.
Ellenben mit kaptunk mi, magyar műlegyes-balinos horgászok,
akik itthoni vizeken próbálgatjuk a szerencsénket? Május elsejét. Magasba
tartott öklű, verejtékes, izzadtság szagú, vörös, szörnyű ünnepet. Ünnepet? A
fenét ünnepet! Komédiát.
Hála Istennek, ez ma már csak nyomokban kísért (ámbátor ezek
a nyomok még elég erős rajzolatúak). Ha talán néhányan emlékszünk is a
borzalmas lármára és a buta fejek tömkelegére, akik annyira szerették
ünnepeltetni magukat, valahogy el kell hinnünk: ennek egyszer s mindenkorra
vége!
Így aztán semmi megindító nincs május elsején.
De idén különösen nem várom az egész kezdetét. Régebben?
Ilyenkor már tervezgettem, hol is próbálom majd először. A sóderes végén, ahol
kövek is vannak már a vízben? Esetleg ott, ahol nemsokára sneiderek százai
vonulnak fel szaporodásra? A város alatt? Hol látom majd szétugrani először a
kishalak csapatait, a közéjük vetődő balintól megrémülve? Mind-mind megfejtésre
váró kérdés volt. Eddig.
Idén nem. Idén nincs biciklizés a Duna mellett, félszemmel a
vizet bámulva, nincs percenként kinyitott-becsukott legyes doboz, nincs
tervezgetés. Egyik nap megy a másik után.
A zsinórok még laza karikákba szedve hevernek a szekrény
mélyén, az előkék az előző szezonról maradtak, a legyek nem különben. Minden
apró-cseprő, ami kellhet, a foltos hátizsákba dobálva.
Még azt sem tudom, mire is fogjam az egészet? Az elhúzódó
hideg? Az egyre üresedő Duna? A nap nap utáni kínlódás?
Ez valóban én lennék?
Ez valóban én lennék?
Aztán meghallom az első rigó hajnali fütyörészését. Sőt, már
nem olyan koromsötétek a hajnalok sem. A zsinórok is a helyükre kerülnek, a
legyek pedig…!
Egyre többet tekergek, mindenféle kifogással, a Duna
partján. Ha a gyerekekkel vagyok, fél szemem rajtuk, fél szemem a sodráson.
Nini, kiugrott egy hal! Most újra! Ott már a legyekkel is elérném őket.
Valamikor meg kellene próbálni!
De a víz még hideg, koszos is. Most éppen árad. Így hűti le
a Dunát, vele együtt pedig engem is. Pedig de nagyon viszket a tenyerem azután az átok műlegyes bot után! De hiába.
Bizony hiába, még csak április elejét írjuk...