2017. június 16., péntek

Eljött az idő!

A tavasz lassacskán nyárba fordult. Naponta elment húsz-negyven centi víz a Dunán, amivel együtt szépen le is tisztult. A balinok is óvatosabbak lettek. Néhány napja egy-egy ráfordulás még csak akadt, aztán szépen lassan azok is lecsendesedtek. Én marha, meg dobáltam nekik a hatos legyeket. Hiába, annyit jártam mostanában horgászni, hogy észre sem vettem: elkezdődött a szezon.

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy a sneci ívásán egyáltalán nem kunszt balint fogni. Azért biztosan akadnak olyanok, akik képesek ebből is valami misztikumot kifaragni. A műcsalik méretéről, színéről, mozgásáról, meg az ördög tudja, miről. Pedig az egész semmiben sem különbözik attól, amikor kukoricát szór valaki a les alá, utána meg arról lövi a disznót.
Ezzel együtt persze én is kivettem a részem az íváson álló balinok macerálásából, szorgalmasan dobálva kétféle balinos legyemet, fogtam is, nem is keveset, olyankor, amikor már a mindenféle csodacsalik sem segítettek. Aztán néha ráuntam az egészre, és máshová tettem át a székhelyemet. Az ilyen helyeken az sem zavart, ha nem volt a környéken hal, mert tudtam, ha oda visszamegyek megint hallgathatom a híres-neves Hardy Soundot.





De végül az utolsó snecik is kiürültek, a balinok is megunták az ingyent a lagzin, lassan tovább álltak. A víz pedig apadt, tisztult, melegedett. Ezért aztán vissza is kerültek a dobozba a nagyobb, hatos számozású legyek, hogy átadják a helyüket a jóval kisebb tízes méretűeknek és a húszas előkének. Így a mai reggelen már két egészen kicsi legyet fújt az északnyugati szél az előkémen(mert összesen háromféle léggyel horgászom balinra).
Nem mondom, volt is ebből galiba éppen elég, hol az alsó légy került felülre, hol a középső alulra. Éktelen gubancok tarkították az amúgy teljes nihilben ébredező napot. De végül kellő méretűre szabtam a damilt, így megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a horgászat nemes örömének éljek. Egy domolykót és, az amúgy teljesen süket vízből, egy balin kapást sikerült kipréselnem.
Bizony-bizony, eljött az idő, amikor sokaknak hirtelen elmegy a kedve a dunai műlegyes horgászattól.
Tehát az igazi szezon elkezdődött, én pedig alig vettem észre. Még mennyi feladatom lesz! Először: előkéket készíteni, megsaccolni, mennyire legyen az első légy a zsinórtól, ami még nem teszi gyanakvóvá ezt a pikkelyekbe bújt rókát. Szerencsére minden légy harcra kész, ezekkel nem kell foglalkoznom.



Aztán: hová menjek? Legkedvesebb helyeimen ilyenkor már térdig érő víz surrog, amit egy-egy kő hegye tör csak meg. Az erős sodrás szélében kétcentis halacskák izzadnak az árban, ide csap ki közéjük a balin.
Kezdődik a csúszás-mászás, zsibbadásig guggolás, térdelés, feltápászkodás(csak úgy felpattanni már néhány éve nem tudok). Még a zsinórt is húsz méterre a víztől húzom le az orsóról, hogy a parton semmi zajt ne csapjak. A legideálisabb a meztélábra vetkőzés lenne, a teljes szilenciumért. Nem vicc, sokszor a parttól egy-két méterre korzóznak a villámkeszegek.



De még a kapás! Fogak összeszorítva, vajon szakad az előke? Utána meg? Gyorsan zsinórt neki! Elfut, meg sem áll Újpestig! A kicsi horog jól tartja-e majd a halat? Végre itt a száknál! Nicsak, egészen szép darab!
Innentől minden megfogott halnak története lesz.
Adta balinja, egészen belemelegedtem itt a horgászatba! Pedig milyen messze van még péntek reggel! Az első idei low water, kicsi, tisztavizes horgászatom. Ráadásul, ha jól olvastam, egy hidegfront is kellemetlenkedni fog. De minden hiába, engem bizony egy fénysebességgel forgó tornádó sem tudna megállítani!

Hogyisne! Eljött az idő, elkezdődött a szezon!