2014. január 8., szerda

Azok a dunai balinok…

 
 
 
 
 
 
 
       Századszor nézem meg az órámat. Lassan ¾ 5. Nagyjából ½ órája állok a Dunában és várok türelemmel. Már kivilágosodott, az első jászok is megkezdték a forgolódást a vízfelszinen, de azoknak a bizonyos tolóhullámoknak még nem akaródzik jönni. Na, de talán most! Ott messzebb! És éppen felém tart!
Közben egy hajnali madár ül a hátam mögötti bokrok egyikére, és dalolászni kezd. A víz egyre közelebb púposodik, a madár egyre hangosabban énekel. Szinte már nem is csiripelés ez, hanem egy durva üvöltés az egész. Még egy másodperc, a hal éppen a legyem előtt, egy loccsanás!... és vége.
    Édes Isten! Hol vagyok?! Szétnézek, eltűnt a Duna, bokrostul, madarastul, eltűnt a balin, minden elcsendesedett. Mellettem alszik a feleségem, és a kislányom nyugodt szuszogását is hallani. 04:40. Ja, igen. Az órám madárcsicsergéssel ébreszt. Kelnem kell. Ideje a kötelességem után látni.
 
 
Így tél végén/ tavasz környékén már nem ritkák az ilyen „rettenetes” álmok, jelzik, lassan közeledik a szezon. Amikor aztán újra járhatom kedvenc vizem partjait, és kergethetem a folyó rafinált balinjait. Azokat a híres dunai balinokat.
 De azok híres a dunai balinok erre mifelénk bizony igen különös jószágok. Nem is tudom, miért pazarolom rájuk azt a sok drága időt. Mert hálátlanok, fittyet hánynak a befektetett energiára. Nem mondom, előfordul, hogy megtáltosodnak, ilyenkor aztán szüret. De ez a legritkább eset. Igen sokat koptatom a csizmám talpát, mire egyikük-másikuk hajlandó vásárra vinni a bőrét. Mégis fanatikus rajogójuk vagyok. Rajongója csűrt-csavart gondolkodásuknak, kiszámíthatatlan viselkedésüknek, intelligeciájuknak. Ezért aztán még csak rekord példányokra sem fáj a fogam.
 
 
Egy könyvben olvastam, a lazacozás annak, aki valóban szenvedéllyel űzi azt, inkább Dante Pokla, mintsem Alice Csodaországa. Néha magam sem érzem ezt másképp, ha a balinokat hajkurászom valamelyik sóderpadon. Hiába minden igyekezet, a hajnal előtti keserves ébresztő, a legprímább legyek, nem történik a világon semmi. Néha ugyan megmutatja magát egyik-másik (ahogyan a lazac is – ezt is abban a könyvben olvastam), de melehetősen nagy csendben lapítanak. Vajon miért? Nem kérdezek én ezzel semmi újat, előttem már számosan törték a fejüket e felett. Választ adni ugyan egyikük sem tudott, hála Istennek, mert akkor már csak az üres vizeket bámulhatnánk. Máskor meg? Eszeveszett iramban támadják a legyet, nem kímélve alkatrészeik egyetlen darabkáját sem. Ilyenkor kell aztán az a misztikus hidegvér! Mert a legtöbb elrontott dobás, gubancolódott, össze-vissza beakadt zsinór ilyenkor adja ki minden dühét! Mikor pedig végre a káoszból előkerül az előke vége, már csak a levett kalapjával integethet a V betűt húzó uszony után az ember.
Világ életemben nem gondoltam, hogy valamikor ennyire a paripakeszegek rabjává válok. Nagyon régtől járom a Duna mindkét partját, de mindig más volt az érdekes/értékes, ezek a halak valahogy csak olyan „Na, már megint egy balin!” mondat kiséretében úszhattak el. Azután, ahogy hozzájutottam első legyes felszerelésemhez, egy időre még a Nagy Víztől is elfordultam.
 
 
 
Mert bizony néhány évre felcsaptam pisztrángásznak. Hűtlen lettem a Dunához. Bejártam a Tátra patakjainak, kisebb folyóinak nagyobbik részét, ahol egészen jó eredménnyel dobtam a legyet a pisztrángok orra elé. Igen, titkon reméltem, mindig a pisztrángok figyelnek majd fel elsőként apró műveimre, ugyanis a pénzes pér a kezdetektől fogva nem vonzott. Nem ejtett rabul nőiessége, illata, ördög tudja miféle istenített tulajdonsága. Szóval pisztrángásztam. Mellette az Ipoly és a Garam domolykóit riogattam, több-kevesebb szerencsével. Egyszer aztán elkezdtek elfogyni a domolykók, a Tátra pisztrángjai pedig kisebbek lettek, pirospöttyös ruhájukat szivárványosra cserélték. Nagyon úgy festett, minden körülmény a dunai villámkeszegek malmára hajtja a vizet. Végül azon a júliusi reggelen, az első megszákolt és remegő térdekkel megbámult közel kétkilós, műlegyes balinom adta meg az utolsó lökést. Minden eddigi műléggyel kapcsolatos gondolatom átértékelődött.
 
 
 
 Újra a Duna felé kacsintgattam. Már nem volt olyan félelmetesen nagy víz. Kimondhatatlan szerencsémre, a polcomon porosodó avitt horgászújságok sárguló lapjain szinte ódákat zengtek a balin műlegyes horgászatáról, ötletek tucatjait zúdítva gyanútlan fejemre. Így aztán kicserélődtek alumínium legyes dobozom lakói is. Elkezdődött a máig is tartó kísérletezgetés a formákkal, mérettel, színekkel, amik aztán vagy megmaradtak, vagy az enyészeté lettek. Hittem legyekben, amik az egyik évben balint balinra halmoztak, na, persze csak olyan dunaiasan, azután hiába próbáltam évekig, kedvenceim rájuk sem bagóztak, ellenben egy másik, amelyikről nem is gondoltam volna, folytatta megfakult tekintélyű kollégája dicsőségét. A Tökéletest máig nem sikerült megtalálnom, ami, azt hiszem, egyátalán nem nagy baj. Hiszen Ian Wood, a Trout and Salmon magazin egykori főszerkesztője, valamikor a hatvanas évek derekán is azt írta, ha meglenne a tökéletes légy, akár szögre is akaszthatnánk a horgásztarisznyát és mehetnénk golfozni. Azért van ebben egy kis igazság. 
 
 
  
 Végül sikerült összeállítanom máig legkedvesebb felszerelésemet, így minden akadály elhárult dunai műlegyes karrierem elől.
Az én szezonom nem ér véget. Tulajdonképpen el sem kezdődik. Az év háromszázhatvanöt napján tart. Éppen olyan lelkesen készülök az első tavaszi horgászatra januárban vagy egy júniusi este a másnap hajnalra. Szerencsére mára már leszoktam a téli, szobai botsuhogtatásról, de csak a JóIsten a megmondhatója, balinos legyeim mennyi átalakuláson estek át az elmúlt hét év meddő hónapjaiban. Minden tél egy örökkévalóságnak tűnik számukra. „Vajon én leszek a következő?” Egy suhintás a pengeéles késsel, majd a lecsupaszított horog új köntöst kap. Sajnos ezek a metamorfózisok is egyre ritkábbak, lassan elkezd kialakulni a végleges összeállítás.
 
 
 
Azután a könyvek, újságok, legtöbbször a múltból. Ezek a megsárgult lapok képesek egészen megbolondítani az embert. Balinok itt, balinok ott. „Hét balint fogtam egy óra alatt!”, „Príma műlegyes készségem recsgett-ropogott a kapitális balin alatt!” Micsoda cikkek! Ráadásul legnagyobb részük a Dunáról eredeztethető. Érdekes, soha fel sem tűnt, a mi környékünk mindig kimaradt a felsorolásból. Hatalmas balinok kerültek elő a szigetközi, pesti-Pest alatti, gemenci, bajai, mohácsi Dunáról. Innen viszont semmi. Ám ez engem soha nem gátolt a tervezgetésben. Akár itt, a város alatt is eshetett volna az összes fogás. Így aztán mindig azzal a tévhittel indulok el nap nap után az én kedves balinjaimhoz, hogy majd egy igazi Eldoradot találok valahol mifelénk.
 
 
 
De ezek a dunai balinok itt nem járnak csordában. Itt nem lehet megunni a horgászatukat, ahogyan olvastam egy balatoni horgásztól, itt minden balin kincset ér. Eldorado innen messze van. Ez itten a Duna, medre telis tele új reményekkel…
…és azokkal a híres dunai balinokkal…
 
 
 

6 megjegyzés:

  1. Levente, számomra már most ez az év bejegyzése. "Az én szezonom nem ér véget...tulajdonképpen el sem kezdődik".
    Minden benne van! Köszönjük.

    VálaszTörlés
  2. :)))
    Azért már várom az igazi kezdetet. Tegnap éjjel is két léggyel horgásztam, az egyikre egy szép domolykó, a másikra egy jó kettes balin ugrott. Sajnos az utóbbit levertem a horogról a szákommal.:)) Asszem lassan begolyózom...

    VálaszTörlés
  3. Csak a dunai balinok nincsenek ITT!:))))))
    A legrosszabb, hogy minden készen áll az idei évre, csak még a halak nem. Na, mondjuk még engedélyem sincs, meg a biciklit is tegnap toltam el a szerelőhöz...

    VálaszTörlés
  4. I hope, you can write a similar post to your blog in this year. :)))) Or a short story about the steelhead fishing...

    VálaszTörlés