2013. július 27., szombat

Két fűz között - olyan kéretlen ajánlóféleség


Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről, filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem, ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv. Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét készíteni.

Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom. Nem tudom értékelni sem Vígh József  "klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.

Szóval nem rajongom a modern magyar horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".

De mi törénik, ha nem fog tetszeni? - merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.

Hála Istennek a fentebb említett ismeretség már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén ment.

Azt hiszem a horgászok egy része, legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon, Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül lenni. Outsidernek lenni.

Ez a könyv pontosan erről szól. Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét, a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány, barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.

Én ezt a könyvet a polcomra az értékes könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…

2013. július 11., csütörtök

Rekviem egy haverért







Már második napja halogattam, de ma nem lehetett tovább odázni. Az óra sem hagyott nyugtot. Nem volt mese, fel kellett kelni. Még néhányszor meginogtam, azután csak sikerült annyi erőt vennem, hogy nekilóduljak.
A biciklin azon morfondíroztam, néhány éve simán ugrottam ki az ágyból három húszkor, hogy négyre már bent álljak a Dunában. Most meg...


Végül a bicikliúton az Ébresztőnek elkeresztelt gödör - amibe ismét sikerült teljes sebességgel belehajtanom - rázta helyre a fejemben a gondolatokat és terelte végül a mai horgászat felé.

Pirkadt, amikor elkezdtem összepakolni a botot, orsót. Mikor pedig a legyet is felkötöttem, a kanyarban megjelent az első önjáró tolóhajó. Ezek a pöffencsek nem izgatnak különösebben, "nem sok vizet zavarnak". Azért még mielőtt megbolygatná kedvenc zátonyomat, egyet-kettőt dobok - gondoltam. Akkor nézek dél felé, uramfia! ez nem is tolós, hanem a My Story nevezetű szállodahajó. Na, iszkiri ki a vízből, még mielőtt fürdéssel kezdődne az Istennek ez a csodálatos hajnala!

Nem mondom, rendesen kitett magáért ez a vízi alkalmatosság, de nyomába sem érhetett az őt követő, már a nevét sem tudom, miféle, csodaszörnynek. Ez aztán még felkeverte a Dunának azokat a részeit is, amiket az első viszonylag békében hagyott.

Nagyon elkenődtem. Ezért felkelni! A fene enné meg a büdös hajóit! De ni! Nem is olyan szutykos ez a víz! Nahát! Örömmel láttam, csak a szélében úszott némi iszap, beljebb viszont szép tiszta maradt.

Gyorsan befelé azzal a műléggyel, hadd kapja el egy jófajta balin!

De dobálhattam én, amit csak akartam! Pedig még a mai nap tiszteletére egy Fuzzy-Wuzzy legyet is készítettem. Minden hiába. Nem kellett nekik. Semmi.

Az idő közben lassan fél hatra fordult.

Nagyjából akkor adott életjelet magáról először. Azt, hogy itt lapított valahol a közelemben, sejtettem, csak  még nem lármázta fel a környéket. Éppen az egyik „utolsó sanszomat” (van ilyenem néhány) húzgáltam keresztül-kasul a sodrásban, amikor egy diszkrét ráfordulással adta legyem és az én tudtomra: itt van. Itt van, mindent lát, mindent figyel. De a legyem, az nem kellett neki. Nem baj, a lényeg, innentől bármikor megvadítható, csak a megfelelően összeállított tollak-szőrök kellenek. A sapkámat teletüzdeltem mindenféle léggyel, ne kelljen már örökké a hátizsákban kotorásznom utánuk. Mikor aztán a nagyobb legyek próbájának végére értem, mondanom sem kell, minden siker nélkül, nagyot sóhajtottam. Egészen a köldökömből. Nincs mese, fel kell raknom a kicsi nedveseket és a huszas előkét – egyezkedtem magamban. Ha tetszik, ha nem. Végülis, ha egy légy van fent, talán nem tépi le az első rohammal egy vitéz hal.

Miután meggyőztem magam, finomítottam a patonyon (Cralusso – a legjobb! Ezt most minden reklám nélkül!), újra célba vettem a vizet és kedves haveromat.

Mert közben haverok lettünk. Igaz, régebben nem egy magáról megfelejtkezett balin vitorlázott már el a csizmáim előtt, de amit az én haverom csinált, az mindenen túltett. Kizárólag mellettem érezte jól magát, ha el is csavargott egy-két percre, hamarosan újra tőlem néhány méterre húzta a világhíres V betűt. Aztán meg rabolt egyet. Úgy két méterre tőlem. Majd egy újabbat. Nem győztem ámélkodni. Ilyet? Ez a hal egy cseppet sem fél. Mert mondanom sem kell, mindezt a térdig érő csobogósban csinálta. Ha meg is ugrott a lábam előtt, az inkább játéknak hatott mint félelemnek.

Azért én közben lelkesen dobáltam a mindenféle legyeket, azokra bizony rá sem hederített. A legbeváltabb példányok cserélgették a helyet sapkám sildjén, amikor eszembe jutott, mi lenne, ha…

Nem sokat teketóriáztam, előszedtem egy 10-es méretű Spuddlert az alumínium doboz fogságából, de ezt már tényleg utolsónál is utolsóbb lehetőségnek szántam.

Dobhattam vagy ötöt, mikor egy ütést éreztem, egy burványt láttam (ez az egy másodperc később – a visszaemlékezésnél -  valahogy mindig kimarad), majd az öreg Hardy komótosan adagolni kezdte a zsinórt. Az én haverom meg csak ment, ment, ment. Az egyik szemem a halon, a másik az egyre fogyó zsinóron volt. Húha, még néhány karika, és jön az alátét! De a hal ereje is fogyóban volt, erőszakoskodni a vékony előke miatt nem nagyon mertem, végül sikerült megfordítanom. Innentől kezesbárányként jött felém, hogy néhány kisebb menekülési kísérlet után a szákomban kössön ki. Akkor már láttam, nagy a baj.

Sajnos olyan rosszul akadt a horog, hogy a kopoltyújából ömleni kezdett a vér. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de csak nem akart jobban lenni. Pedig a vérzés is elállt. Tizenöt percet kínoztam, élesztgettem, mikor azt mondtam, elég. Megszabadítottam minden földi gondjától és körülbelül huszonhárom év kihagyás után, megpucoltam, hazavittem.

Ezért nem volt nehéz a mérése sem. A mérőszalag pontosan 57 centit mutatott. Egy egészséges, gyönyörű példány feküdt előttem.

Nem is zavarna ez az egész ennyire, ha csak úgy valahol tizennyolc méterre fogja meg a legyet, minden előzmény nélkül, de így egy kicsit más.

Szerettem volna most ezt a kis írást ennek a bolondos, kedves jószágnak szentelni, aki szerzett nekem egy nagyszerű félórát, mert nekem ez a balin tényleg a haverom lett.   

2013. július 1., hétfő

Kuttyogtatás Berek bácsival a gemenci Dunán

Kedves Alabárd!

Így ismeretlenül is köszönjük kedves írásait, most pedig engedje meg nekünk, hogy egy újabb remekművét osszam meg olvasóival. Bizonyára emlékszik, az 1949 novemberi Magyar Horgászban jelent meg és biztos vagyok benne, már akkor is sikert aratott.
Újra csak megköszönni tudom, s ha Ön az ismeretlenség homályában szeretne maradni, úgy én is így teszek.
                                                                                                                 Üdvözlettel,

                                                                                                                 March Brown






A gemenci Dunaerdőben a nagy tölgy alatt üldögéltünk Berek bácsival s bodros füstfelhőket eregetve próbáltuk visszaverni a szúnyograjok támadásait. Azatyaúr... - kezdte Berek bácsi s akkorát káromkodott, hogy a pokolbeli ördögök sárgulni kezdtek az irígységtől. Nagyon kilehetett rúgva rám az öreg, mert ugyancsak dorongolta horgász fogyatékosságaimat. Hát nem röstellem felnőttlétemre naphosszat hajigálni a mihaszna balinokra? Hát nem dob ki a feleségem ezekkel a csupa szálka rondaságokkal? Ha meg néhanapján sikerül valamirevaló süllőt vagy harcsát horogra kapnom, olyan cirkuszt rendezek, hogy rossz nézni. Mire való az a vacak vékony zsineg, az ide-oda tekergetés, orsózás. Miért sajnálom a pénzt a jófajta kenderzsinegtől, mellyel úgy ki lehet húzni a legnagyobb halat is, mint a legyet a tejből? Majd ő megmutatja, mi az igazi horgászás! Árad a Duna és reggel görcs húzta össze a nagy lábaujját, ami biztos zivatart jelez, szóval estére kuttyogatni visz a Nagy-Dunára. Némán tűrtem, mert már régóta kíváncsi voltam arra az ősi halászati módra, melyről öreg halászok sokszor meséltek nekem.

Estére Báta felől tényleg borulni kezdett, s az ég peremén pár villámlás is végigcikázott. Berek bácsi feltette jellegzetes trópusi sisakját, vállára vett egy zsákot és én az evezővel s egy hatalmas vágóhoroggal, indultunk a ladikhoz. Ez a ladik olyan jobbfajta lélekvesztő volt. Berek bácsi ült hátra s én az evezővel a ladik orrába. Az öreg kezdte kirakosgatni a zsák tartalmát: karikára szedett 60-80 m hosszú jó erős lenzsineget, melynek végére hatalmas horog volt erősítve, azután egy kis baltát, befőttes üvegben pár élő kecskebékát, meg egy félméteres hengeralakú fadarabot, melynek alja kiöblösödött s be volt vájva. Ez utóbbi volt a kuttyogató. Kieveztem a Duna közepére, hogy gyorsabban haladhassunk s aztán vitt a víz ahhoz a nagy sarkantyúhoz, ahol én balinozni szoktam. Közben Berek bácsi felkészült. A horgot átszúrta egy kecskebéka combján s eléje a zsinegre , úgy 30 cm-re vékony, piros pántlikát kötött. Mikor a sarkantyú közelébe értünk, már csak kormányoznom volt szabad. Berek bácsi a zsineg végét rákötötte az ülésdeszkára, a zsineget szép karikába rendezte a ladik fenekén s aztán a horgos végét balkezében tartva leeresztette a vízbe. Jobbkezében volt a kuttyogató. Előrehajolt, könyökig a vízbe mártogatta s aztán ütemesen húzogatni kezdte hátra. Kis örvények támadtak s minden kihúzásnál olyan hang keletkezett, mint amikor a dugót húzzák ki az üvegből. Hallottam már ezeket a hangokat csendes nyári éjszakákon, mikor az öreg halászok szerint a nagy harcsák csámcsognak a víz tetején. Ördöngős ügyességgel dolgozott Berek bácsi. Kuttyogatott s közben hol süllyesztette, hol emelte, rövidebbre, hosszabbra engedte a zsineget, no meg káromkodott, hogy az ördögök is kezdték befogni a fülüket. Ezután eleveztem még egy kis öbölhöz, ahol egy vén égerfa feküdt a vízben s egy nagy partomláshoz, de sajnos eredmény nélkül. Mindig szívesen mentem Berek bácsival kuttyogatni, bár tapasztalatom szerint a kuttyogatás sokkal inkább szerencse dolga, mint a többi horgász- és halászmód.

De most rátérek arra a nagyharcsára, melynek fogása örökké emlékezetemben marad. Mikor a ladikba ültünk, sötétedni kezdett s Báta felől az ég alján komor felhők gyülekeztek. Most mindjárt a feketeerdei partomláshoz evezünk – szólt Berek bácsi – mert láttam én ott tegnapelőtt este pipálni egy nagy harcsát, azatyaúr… volt az akkora kedves öcsém, mint egy borjú. – Én csak mosolyogtam, mire a káromkodások özönét zúdította rám. Vihar előtti csend volt, levél sem rezdült, csak a víz csobogott halkan. Kutty-kutty – szólt a kuttyogató s hirtelen látom, hogy Berek bácsi kezében megfeszül a zsineg. Az öreg még rántott rajta egyet, aztán elengedte. A ladik fenekén a zsineg szaladni kezdett s aztán érzem ám, hogy gyorsul a ladik s a nagy hal vontatni kezd bennünket a vízfolyással szemben. Ekkor tört ki a zivatar. A szél végigsepert a Dunán s a kis hullámok fejére fehér tajtékot rakott. Villámlott és dörgött, szakadt az eső, Berek bácsi káromkodott, boszorkányok éjszakája támadt s a nagy hal fáradhatatlanul vonszolt bennünket. Már egy órája tarthatott, mikor az egyik kanyarban feltűnt a kivilágított pesti gőzös, ha jól emlékszem a Visegrád. Ott haladt el mellettünk alig 50 méterre. Akkor már elvonulóban volt a vihar s egy felhő mögül pár pillanatra kileskelődött a hold. Jól emlékszem arra a matrózra, ki egy lámpa alatt állott s bámult bennünket. Vajjon mit gondolhatott, látva a magános csónakot, rajta a két összegémberedett alakkal, amint magában halad szemben a sodrással? Nem csodálom, hogy ugyancsak hányta magára a kereszteket. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi ideig jártuk így a Dunát hol le, hol fel, míg végre megcsendesedett fuvarosunk s Berek bácsi kezdte beszedni a zsineget. A nagy harcsa halálra fáradhatott, mert mikor a ladik mellé vonszoltuk, fehér hasát mutatta. Vágóhorog segítségével s egyesült erővel nagy nehezen sikerült a ladikba emelnünk. Mivel reggel korán vissza kellett térnem Szekszárdra, a lemérésnél nem lehettem jelen, de Berek bácsi égre földre esküdözött, hogy többet nyomott 80 kg-nál.

Éppen amikor ezt a kis emlékezésemet befejeztem, érkezett a „Magyar Horgász” várvavárt száma. Jakus Kálmán kedves horgásztársam  „A harcsafárasztásról” pompás cikkének elolvasása után eszmélek csak arra, hogy fent leírt kuttyogató élményünk könnyen félre sikerülhetett volna főleg abban a szakaszában, mikor a nagy harcsa a közeledő gőzös melett vontatott el. Szerencsére megvédett bennünket közös erővel, engem az őrangyalom,a „gonosz” Berek bácsit meg az ördög. Csak az a szegény harcsa fizetett rá, mert neki már nem jutott védelmező, sem angyal, sem ördög.

 

(A)