Október

„Na, hamarosan itt az ősz, annyit mehetsz horgászni, amennyit csak akarsz.” Ezt a könnyelműen elengedett mondatot a nejem szájából hallottam (saját fülemmel!), valamikor a nyár végén. Hittem is, nem is, de végül igaza lett. Sajnos csak az össze-vissza áradó, apadó víz szabott határt mindennek. Egészen októberig.

Október. Micsoda nagyszerű hónap. A hónapok hónapja! De miért is örültem ennyire? Miért, miért? Hiszen augusztus eleje óta jóformán egy perc nyugta nem volt a Dunának. Nem elégedett meg azzal, hogy vízszintesen folyhatott, amennyit csak akart, függőlegesen is nekiindult. Volt  próbálkozása, nem mondom, éppen elég, de azért a végére a part maradt az úr.

Ha kiszemeltem egy napot, mire odafordult a naptár, kisült, vagy egy hidegfront jött, vagy már végzett és a víz emelkedett. Így ment ez hétről hétre. Az idegeim meg csavarodtak, egyre csak csavarodtak.

De volt, ami volt, végül megérkezett a várva várt október. Az pedig, hogy ilyen szép időt is kaptunk hozzá Odafentről, külön öröm. Már csak a féltve őrzött szabadságaimból kellett feláldozni néhányat (mondhatom, nem sajnáltam egyiket sem), legyeket, előkéket rendbe tenni. Na, és a süllyedő zsinór sem maradhatott otthon.

Az október eleje már a Duna partján talált. Ne keressen senki a megszokott helyeimen, onnan most északra vettem az irányt, a Dunakanyar egyik legjobb kövezésére. A szanaszét spriccelő kishalak, a folyton örvénylő, kavargó víz, a szemben lévő hegyek (mondjuk ezeket nem nagyon figyeltem) adtak egy gyönyörű keretet a napnak. És a halak! Ha a balinok nem is respektálták az igyekezetemet, a domolykók annál inkább piszkálták legyeimet. Hol csak egy éppen, hogy érezhető koppintás, a merészebbje meg jókorákat húzott a legyeimre. Aztán az is előfordult, a játék vége rosszul sült el. Ilyenkor a hoppon maradt nebuló meglepett képpel tátogott rám, majd a horog kiszabadítása után őrült iramban úszott el.

Szóval a domolykók igen jól elszórakoztattak. Néha nem csak ők, magam is meglepődtem, ha a vad kapás után szákolható darab jelent meg a zsinór végén.

Viszont én elsősorban a balinokért jöttem. Raboltak is, ahogyan tőlük tellett, de a legyekhez…! Pedig jó lett volna elcsípni egy szebbet, ugyanis a legyeim alatt a horgok helyet cseréltek. Eltűnt a szakálluk. Megberetválkoztak. Gyárilag. Ezeket az új horgokat kellett volna kipróbálni. Megmérettetni.

Apropó, legyek. Az egyik hajnali expedíciómból hazafelé, még a biciklin, megfogadtam, a három kedvencemen kívül úgy hajítom ki az összeset a dobozomból, a szárnyuk sem éri a földet. Még mit nem! Teljesen feleslegesen foglalják a helyet, az én három legyem pontosan tudja a dolgát nélkülük is, ráadásul csak a drága időmet rabolják a csereberélgetéssel. Ki velük!

Így maradt a három kedvenc, három méretben. Valahogy így:

Ez a három pedig mindent megtett a sikerért. Csábítgatták a balinokat így is, úgy is, minden siker nélkül.

A balinok meg már annyira mentek, egészen a szélében raboltak. Egy-egy jól sikerült roham után majd kiszánkáztak a partra. Csak a legyeket nem. Az istennek sem.

Ezt a taktikát folytatta egy jól megtermett is az egyik kőkupac vízbe lógó lábánál. Rabolt egyet innen, majd, akár a villám, újból villant a teste, most meg onnan. Neki készültem a dobásnak, a két légy éppen ott ért vizet, ahol szerettem volna, húzhattam vagy húsz centit, amikor berobbant a víz. Még fel sem ocsúdtam, a zsinórom már a meder felé mutatott. Na, Szent Péter! Tartsd azt a gombostűt rendesen a hal szájában, ki ne csússzon valahogy!

A hal meg csak körözött, le-fel úszott. Mintha érezte volna, egy kicsit több most a tét. De a végére aztán belefáradt a sok huzavonába, és engedelmesen hagyta, hogy alátoljam a szákot.

Micsoda gyönyörű darab! A horog is tökéletesen ült a szájában. De nicsak! Miféle kocsmai verekedővel hozott össze a sors?! Ilyen ábrázattal még nem találkoztam. A hal feje olyan sebes volt, akár egy huligáné. A súlya viszont! Remek darab, az egyszer biztos! Gyorsan búcsút vettünk egymástól, aztán, mivel már a Nap is befejezte a munkát aznapra, magam is csomagolni kezdtem. A kistáskámba.

Ó, még el sem dicsekedtem a csapatunk legújabb tagjával! A kistáskámmal. Ott virít a kép közepén.

Nem látni? Így már jobb?

Újat írtam? A fenét új! Van ez a táska vagy harmincöt éves. Kicsit talán több is. Még az Anyám vette nekünk, legyen mit cipelni a kirándulásokra. Egyet az öcsémnek, egyet nekem. Ismerve magunkat, fogalmam sincs, hogyan vészelték át ezt az időt (Mert mindketten megértük a forintunkat.). A lényeg, ez a kis táska éppen olyan jól teszi a dolgát, akár egy Ł120-os (na-na), Ł150-os (de kérem!) vagy akár egy Ł200-os (ez már azért kicsit sok!). Minden elfér benne. Pont nekem való.

De vissza a Dunára! Újból itt csetlek-botlok, ahol az első alkalommal, októberben immár másodszor. Erről a napról viszont nem sok a mondanivalóm. A folyó még egy utolsó kísérletet tett, hogy eláztassa a part menti fák tövét, nyolcvan centit rakott magára.  Ha az az egy kis domolykó nem ugrik a legyemre, üres kézzel mehettem volna haza.

Sokat tépelődtem. Mit csináljak? Áldozzak fel még egy utolsó napot a szabadságaimból? Megéri? Hiszen már október közepén is túl vagyunk. Mi lesz,ha…?

Nem lesz semmi, legfeljebb sétálok egyet. Viszont egy újabb kipróbálni való akadt: az új süllyedő zsinórom. Itt az igazi szezonja, nem maradhat szárazon!

Már megint a köveken bukdácsoltam. Ugyanott. Ha jól számolom, harmadszor. Az előkén két kicsi légy, két új, még nem próbált horgon. Dobom, húzom őket, de egyenlőre semmi. Még a domolykók sem dugják oda az orrukat a legyek hátsóihoz. Teljes csend. Na jó, vissza a nagyobb legyekhez! Talán majd azokkal.

Ahogy kötöm fel az előkére a két kedvencet, egészen kicsi rablás az egyik kőrakás tövében. Amint készen vagyok, már ott vezetgetem a gyors és a lassú határán. Negyedik dobásra? Ötödikre? Mint a nyíl, vágódik ki jókora vircsafttal egy balin, és már érzem is, ahogy rántja be a zsinórt a meder felé. De korai volt az öröm. Éppen csak kettőt rúg, aztán búcsút mond. Mégsem lennének jók ezek a horgok (Már megint újabbakat tesztelek.)?

Alig mentem lejjebb a rövidre sikerült csatától, ugyanott már rá is kezdett egy egészen szép. Mégsem szúrtam meg nagyon, esetleg ez egy másik? Még kétszer bolondított meg, mire megértettem: a legyeim itt most teljesen feleslegesek.

Nem akarok senkit sem azzal untatni, mennyi, kitűnőbbnél kitűnőbb helyen próbáltam a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Végre elértem oda is. Jellegtelen hely, ugyanúgy limánylik, mint a többi száz helyen. Azaz mégis más volt. Dobásom után a legyek nem nagy utat tettek meg a víz alatt, amikor egy óriási rántás után a botom félkörben, az orsóról meg megy lefele a zsinór. Egek Ura! Mi lesz most? A barna madzag már fogyóban, lassan a backing első méterei is útra kelnek. De nem. Végre sikerül megfordítanom, de még így is visszaszalad a meder felé. Eljátszuk még ezt néhányszor, mire sikerül a szákba lódítanom.

Formás, gyönyörű jószág. A horog pedig olyan szakirodalmian ül a szájában, alig tudom kiszedni.

Végre sikerült ez is. A horog nagyszerűen kiállta a próbát, meg kell dícsérjem.

Azt hiszem, ez a hal nagyot lendített a hangulatomon, még a gondolataimat is más irányba kanyarintotta. Azon kezdtem el gondolkodni, milyen is lehet egy padmalyos porong. Aztán egy ilyen porong közepén híres szaktekintély ül a csónakban, süllőre várva. Egyszerre beakad, rángatja mindenfelől, de nem enged az istenadta. Most meztelenre vetkőzik és furukawázva kiszabadítja beakadt wobblerét.
Na jó, azt hiszem, mégis inkább a szemben lévő hegyeket bámulom. Jobb lesz az nekem.

Nagyon furdalta az oldalamat az az első balin. Ha nem szúrta meg a horog, talán már el is felejtette a koradélutáni afférunkat.

Nem felejtette el. Vagy csak jóllakott. Eltelt a puha sneci falatokkal. Ezért aztán újból nekiindultam, de már csak a számomra ígéretes helyek juthattak szóhoz. Az idő nagyon szorított.

Talán éppen arra gondoltam, milyen jó, hogy még október 18-án is sikerült fognom egyet, amikor egy szintén jellegtelen helyen a brutális légyrablás testvére jelentkezett. Irány a meder, zsinór le, zsinór vissza, aztán újból le, újból vissza. Végül ez a hal is a szákom vendége lett. Jól megtermett példány, annyi szent. Ráadásul milyen erőben vannak? Jó húsuk lehetett idén a sneciknek.

Szerencsére lassan rám sötétedett. Szerencsére, mert olyan fáradt voltam, inkább csak lődörögtem mint mentem előre. Egy-két dobás itt és ott, de amit már úgyis tudtam: vége a mai napnak. És aligha nem, hiába is tervezgetem azt az utolsót szerdát, számomra vége a szezonnak is…

Cloaca Maxima

Büdösek, mint a dög, a vizükbe bele sem merek nézni. De hiába minden, a halak most ott tanyáznak. Augusztusban a váci kloákák környékei adják  a horgászatok savát-borsát.
Néhányan még biztosan emlékeznek tanulmányaikból a Cloaca Maximára, ami Róma mocskát ontotta a Tiberius-ba. Nekem már akkor is elég bizarrnak tűnt az elnevezés, még álmomban sem gondoltam, hogy ha nem is ekkora, de ilyen helyen műlegyet dobok majd a halaknak.

                                     Szerényen csergedezve hordja a város mocskát

Sajnos a festőibb helyekről elköltöztek kedvenceim, és még a régmúltból emlékeztem, ilyenkor a város alatti kövezéseken lényegesen jobb eredményt lehet elérni. Nem volt mese, nekem is cuccolnom kellett utánuk. Három kanálist és környékét néztem ki, egészen meglepő eredménnyel.

                                                      Nem is olyan rossz! Bee-re

Az elsőnél, ami a strand vizét viszi a Dunába, jászokat és domolykókat fogtam egy 10-es Bee Fly segítségével  (Ez a légy főleg szeles időben működött, de az elmúlt napokban nem hozott egyetlen halat sem).

                                                                 "Ki ide belépsz..."

Ezen egészen felbátorodva megnéztem egy másik ilyen úri helyet, aminél szintén egészen jó jászkeszegeket sikerült elkapni a rengeteg lemaradás mellett, immáron egy 10-es Aspius White-tal és egy Coachmannel.

                               Ha Csontváry tudta volna, dehogy megy a Tar-patakhoz...

Sőt, az egyik hajnalban, még sötétben, egy gyönyörű balin is kedvet kapott az Aspius White-ra.

                                                                 Aspius Cloaca

Olyan fura, amikor ez a légy működik, narancssárga testvére nem nagyon remekel.
Sokszor annyira a part mellett állnak a halak, hogy egy kétméteres előke két léggyel kényelmesebb.
Nagyon jól szuperáló legyek a már említett Aspius White mellett a Coachman, a March Brown és szelesebb időben a darázs utánzatai.

                                                                     Ennyi

Szóval akinek van gyomra hozzá, nyugodtan próbálja csak meg a kanálisok környékét, meglepő eredményeket fog produkálni. Persze csak akkor, ha a Duna engedélyt ad rá.

Szakirodalmi

Ma hajnalban, hosszú idő után, olyan szakirodalmi kapásom volt, amit még Lefty Kreh is piros betűkkel írna legújabb könyvébe.
Unalmas reggelbe egyszerre tolóhullám a parttól másfél méterre, legyek (10-es méret) repülnek elé (közben bevillan: basza meg, remélem nem az az átok hód!), először halálos csend, aztán gyönyörű burvány, bot karikába, irány a meder, még két méter, és kiakad a horog. Aztán továbbra is unalmas reggel.
Nem az a baj, hogy elment, hanem az, hogy ilyesmi fényévente fordul elő velem. Ráadásul azt sem tudom, melyik légyre ugrott.
Horgot élezni? Ha igen, mivel?

Legyek a szélben

03:30. A firhangot elhúzva a járdát lesem. Esik. Tulajdonképpen nem értem, mit csodálkozom, tizenkét órája figyelem az előrejelzéseket, hátha. De most mindenhol egyformán esőt írtak.
Na, nem is ez a baj, feljebb nézek, mozognak a fák. Fúj a szél. Ezen meg azért nem kell értetlenkedni, mert a szél az fúj. Fúj hidegfront előtt, hidegfront alatt és jó sokáig utána.
Mostantól ugyan ez sem baj, rövidebb előkével megoldottam, csak az agyidegeimet ne csavarná fel örökké.
Miután összekaptam magam, a kötelező helyeket látogattam meg. Az egyiken a szokásos helyzet: rablás van, kapás nincs. A másikon rablás sincs. Azaz egy harcos domolykó marja el a narancssárga hatost.

Közben délről hívatlan vendég érkezik: egy hód. Amióta egyszer mértani pontossággal a legyezőzsinórom alatt jelent meg valamelyikük, és majdnem akadt is, kicsit fenntartással vagyok irántuk. Kerüljenek csak szépen el, amilyen messzire csak lehet.

De ez itt most a legflegmatikusabb pofával úszik el előttem. Mikor aztán odadurrantok neki a vakuval, olyan lármával merül el, akár egy tartályhajó ( A kép nem lett valami fényes.).
Az egész hajnalra ugyan egy szavam sem lehet, nagyon írországi a hangulat, csak az az átkozott szél nem kellene. Déli. A legidegesítőbb, legkötekedőbb.

Közben pályát váltok, tulajdonképpen ide indultam. A placc eleje nem a legjobb, egy UL domolykó jött csak.
Lejjebb aztán...
Fura pacsálások ütötték meg a fülemet, olyan szedések, fordulások. Régóta nem dőlök be az ilyesminek, az órák, amit ilyen hiábavaló dobálásokkal töltöttem el, napokat tesznek ki. Így aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor erőszakos ütés után egy siheder balin (szintén UL) fityegett a tízes White Moth-on.

Mikor pedig egy nagyobbacska hal kapja el a tízes Aspius Orange-ot, gyorsan cselekedtem.

Nagyobbra cseréltem a legyeket, ezekkel dobáltam tovább. De milyen meglepő, bár nem kellene annak lennie: a nagy legyekre semmi érdeklődés! Ezért vissza a 22-es előkéhez és a tízes legyekhez.
Közben megérkezik a szállodahajó áradat, az első néhány még csak-csak csendben jött, de a többi (Vigyázat! Amelyiknek bajusza van Dunából, az elől menekülni kell! Kiönt!)!

 A hullámokban viszont hármasával raboltak jobb balinok. Életemben nem láttam még ilyet! Ennyi szedés, rablás, nem is gondoltam volna ilyen moslék időben.
Közben a tízes legyek hozták a maguk halait, ha nem is kapitálisakat, én meg rendkívül jól szórakoztam.

Végül azért elcsendesedett a pálya, egy utolsót dobtam... amiből még egy egészen jó hal lett.

Nem tudom, mi lehetett az oka, de szerintem a hidegfront betörés lesz a ludas az egészben.
Amit még érdemes summázni, az első légy kb. 1.6 m-re volt a legyezőzsinórtól, de ez abszolúte nem zavarta a halakat.
Tökéletesen mindegy itt most minden, a lényeg, hogy az idei év egyik legjobb pecáján vagyok túl.

Eljött az idő!

A tavasz lassacskán nyárba fordult. Naponta elment húsz-negyven centi víz a Dunán, amivel együtt szépen le is tisztult. A balinok is óvatosabbak lettek. Néhány napja egy-egy ráfordulás még csak akadt, aztán szépen lassan azok is lecsendesedtek. Én marha, meg dobáltam nekik a hatos legyeket. Hiába, annyit jártam mostanában horgászni, hogy észre sem vettem: elkezdődött a szezon.

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy a sneci ívásán egyáltalán nem kunszt balint fogni. Azért biztosan akadnak olyanok, akik képesek ebből is valami misztikumot kifaragni. A műcsalik méretéről, színéről, mozgásáról, meg az ördög tudja, miről. Pedig az egész semmiben sem különbözik attól, amikor kukoricát szór valaki a les alá, utána meg arról lövi a disznót.

Ezzel együtt persze én is kivettem a részem az íváson álló balinok macerálásából, szorgalmasan dobálva kétféle balinos legyemet, fogtam is, nem is keveset, olyankor, amikor már a mindenféle csodacsalik sem segítettek. Aztán néha ráuntam az egészre, és máshová tettem át a székhelyemet. Az ilyen helyeken az sem zavart, ha nem volt a környéken hal, mert tudtam, ha oda visszamegyek megint hallgathatom a híres-neves Hardy Soundot.

De végül az utolsó snecik is kiürültek, a balinok is megunták az ingyent a lagzin, lassan tovább álltak. A víz pedig apadt, tisztult, melegedett. Ezért aztán vissza is kerültek a dobozba a nagyobb, hatos számozású legyek, hogy átadják a helyüket a jóval kisebb tízes méretűeknek és a húszas előkének. Így a mai reggelen már két egészen kicsi legyet fújt az északnyugati szél az előkémen(mert összesen háromféle léggyel horgászom balinra).

Nem mondom, volt is ebből galiba éppen elég, hol az alsó légy került felülre, hol a középső alulra. Éktelen gubancok tarkították az amúgy teljes nihilben ébredező napot. De végül kellő méretűre szabtam a damilt, így megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a horgászat nemes örömének éljek. Egy domolykót és, az amúgy teljesen süket vízből, egy balin kapást sikerült kipréselnem.

Bizony-bizony, eljött az idő, amikor sokaknak hirtelen elmegy a kedve a dunai műlegyes horgászattól.

Tehát az igazi szezon elkezdődött, én pedig alig vettem észre. Még mennyi feladatom lesz! Először: előkéket készíteni, megsaccolni, mennyire legyen az első légy a zsinórtól, ami még nem teszi gyanakvóvá ezt a pikkelyekbe bújt rókát. Szerencsére minden légy harcra kész, ezekkel nem kell foglalkoznom.

Aztán: hová menjek? Legkedvesebb helyeimen ilyenkor már térdig érő víz surrog, amit egy-egy kő hegye tör csak meg. Az erős sodrás szélében kétcentis halacskák izzadnak az árban, ide csap ki közéjük a balin.

Kezdődik a csúszás-mászás, zsibbadásig guggolás, térdelés, feltápászkodás(csak úgy felpattanni már néhány éve nem tudok). Még a zsinórt is húsz méterre a víztől húzom le az orsóról, hogy a parton semmi zajt ne csapjak. A legideálisabb a meztélábra vetkőzés lenne, a teljes szilenciumért. Nem vicc, sokszor a parttól egy-két méterre korzóznak a villámkeszegek.

De még a kapás! Fogak összeszorítva, vajon szakad az előke? Utána meg? Gyorsan zsinórt neki! Elfut, meg sem áll Újpestig! A kicsi horog jól tartja-e majd a halat? Végre itt a száknál! Nicsak, egészen szép darab!
Innentől minden megfogott halnak története lesz.

Adta balinja, egészen belemelegedtem itt a horgászatba! Pedig milyen messze van még péntek reggel! Az első idei low water, kicsi, tisztavizes horgászatom. Ráadásul, ha jól olvastam, egy hidegfront is kellemetlenkedni fog. De minden hiába, engem bizony egy fénysebességgel forgó tornádó sem tudna megállítani!

Hogyisne! Eljött az idő, elkezdődött a szezon!

OK, hogy egy fecske nem, de egy domolykó sem csinál nyarat?

Lezártam a biciklit. Felszereltem a botot.
Lementem a vízhez, dobtam. Eh, nem valami jó lett. Megint dobtam, kicsit beljebb. Semmi. Megint dobtam, aztán megint, továbbra is semmi.
Lejjebb mentem. Dobtam, semmi. Dobtam, dobtam, dobtam. Újra csak semmi.
Közben hegymenetben szerb olajos önjáró. Talán ez majd megmozgatja a halakat.
De semmi.
Még lejjebb mentem.
Ígéretes a pálya. Dobás, legyek úsztatása. Csend. Visszahúzom a legyeket. Még mindig csend.
Na jó, vissza oda, ahol kezdtem. Dobás, semmi. Dobás a csendes és a sodrás határára. Se...
Hoppá! Kapás! A bot eléggé kis balinosan hajlik. Lesem, melyik légy jön ki a víz alól üresen. A felsőt nem látom, tuti kis balin.
Még egy freccsenés, aztán a szákban az első idei domolykó!

 A narancssárgára! 6-osra!

Öröm: nagy!
Felcsigázódtam, újra lejjebb próbáltam, már három léggyel (Red Tag Palmer, Coachman, Aspius Orange. Mindegyik 10-es horgon.). Közben fentről megérkezik szállodahajó 1., aztán szállodahajó 2.. Víz?, akár az okádék. Ennek mára annyi.
Még egy kis próbálkozás, aztán irány haza!
Nem olyan rossz ez 11.6 C-os Dunából.