Két fűz között - olyan kéretlen ajánlóféleség

Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről, filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem, ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv. Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét készíteni.

Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom. Nem tudom értékelni sem Vígh József  "klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.

Szóval nem rajongom a modern magyar horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".

De mi törénik, ha nem fog tetszeni? - merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.

Hála Istennek a fentebb említett ismeretség már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén ment.

Azt hiszem a horgászok egy része, legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon, Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül lenni. Outsidernek lenni.

Ez a könyv pontosan erről szól. Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét, a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány, barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.

Én ezt a könyvet a polcomra az értékes könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…