Már második napja halogattam, de ma nem lehetett tovább odázni. Az óra sem hagyott nyugtot. Nem volt mese, fel kellett kelni. Még néhányszor meginogtam, azután csak sikerült annyi erőt vennem, hogy nekilóduljak.
A biciklin azon morfondíroztam, néhány éve simán ugrottam ki az ágyból három húszkor, hogy négyre már bent álljak a Dunában. Most meg...
Végül a bicikliúton
az Ébresztőnek elkeresztelt gödör - amibe ismét sikerült teljes sebességgel
belehajtanom - rázta helyre a fejemben a gondolatokat és terelte végül a mai
horgászat felé.
Pirkadt,
amikor elkezdtem összepakolni a botot, orsót. Mikor pedig a legyet is
felkötöttem, a kanyarban megjelent az első önjáró tolóhajó. Ezek a pöffencsek
nem izgatnak különösebben, "nem sok vizet zavarnak". Azért még
mielőtt megbolygatná kedvenc zátonyomat, egyet-kettőt dobok - gondoltam. Akkor
nézek dél felé, uramfia! ez nem is tolós, hanem a My Story nevezetű
szállodahajó. Na, iszkiri ki a vízből, még mielőtt fürdéssel kezdődne az
Istennek ez a csodálatos hajnala!
Nem
mondom, rendesen kitett magáért ez a vízi alkalmatosság, de nyomába sem
érhetett az őt követő, már a nevét sem tudom, miféle, csodaszörnynek. Ez aztán
még felkeverte a Dunának azokat a részeit is, amiket az első viszonylag békében
hagyott.
Nagyon
elkenődtem. Ezért felkelni! A fene enné meg a büdös hajóit! De ni! Nem is olyan
szutykos ez a víz! Nahát! Örömmel láttam, csak a szélében úszott némi iszap,
beljebb viszont szép tiszta maradt.
Gyorsan
befelé azzal a műléggyel, hadd kapja el egy jófajta balin!
De
dobálhattam én, amit csak akartam! Pedig még a mai nap tiszteletére egy
Fuzzy-Wuzzy legyet is készítettem. Minden hiába. Nem kellett nekik. Semmi.
Az
idő közben lassan fél hatra fordult.
Nagyjából
akkor adott életjelet magáról először. Azt, hogy itt lapított valahol a
közelemben, sejtettem, csak még nem
lármázta fel a környéket. Éppen az egyik „utolsó sanszomat” (van ilyenem
néhány) húzgáltam keresztül-kasul a sodrásban, amikor egy diszkrét
ráfordulással adta legyem és az én tudtomra: itt van. Itt van, mindent lát,
mindent figyel. De a legyem, az nem kellett neki. Nem baj, a lényeg, innentől
bármikor megvadítható, csak a megfelelően összeállított tollak-szőrök kellenek.
A sapkámat teletüzdeltem mindenféle léggyel, ne kelljen már örökké a
hátizsákban kotorásznom utánuk. Mikor aztán a nagyobb legyek próbájának végére
értem, mondanom sem kell, minden siker nélkül, nagyot sóhajtottam. Egészen a
köldökömből. Nincs mese, fel kell raknom a kicsi nedveseket és a huszas előkét
– egyezkedtem magamban. Ha tetszik, ha nem. Végülis, ha egy légy van fent,
talán nem tépi le az első rohammal egy vitéz hal.
Miután
meggyőztem magam, finomítottam a patonyon (Cralusso – a legjobb! Ezt most
minden reklám nélkül!), újra célba vettem a vizet és kedves haveromat.
Mert
közben haverok lettünk. Igaz, régebben nem egy magáról megfelejtkezett balin
vitorlázott már el a csizmáim előtt, de amit az én haverom csinált, az mindenen
túltett. Kizárólag mellettem érezte jól magát, ha el is csavargott egy-két
percre, hamarosan újra tőlem néhány méterre húzta a világhíres V betűt. Aztán
meg rabolt egyet. Úgy két méterre tőlem. Majd egy újabbat. Nem győztem
ámélkodni. Ilyet? Ez a hal egy cseppet sem fél. Mert mondanom sem kell, mindezt
a térdig érő csobogósban csinálta. Ha meg is ugrott a lábam előtt, az inkább
játéknak hatott mint félelemnek.
Azért
én közben lelkesen dobáltam a mindenféle legyeket, azokra bizony rá sem
hederített. A legbeváltabb példányok cserélgették a helyet sapkám sildjén,
amikor eszembe jutott, mi lenne, ha…
Nem
sokat teketóriáztam, előszedtem egy 10-es méretű Spuddlert az alumínium doboz
fogságából, de ezt már tényleg utolsónál is utolsóbb lehetőségnek szántam.
Dobhattam
vagy ötöt, mikor egy ütést éreztem, egy burványt láttam (ez az egy másodperc később
– a visszaemlékezésnél - valahogy mindig
kimarad), majd az öreg Hardy komótosan adagolni kezdte a zsinórt. Az én haverom
meg csak ment, ment, ment. Az egyik szemem a halon, a másik az egyre fogyó zsinóron
volt. Húha, még néhány karika, és jön az alátét! De a hal ereje is fogyóban
volt, erőszakoskodni a vékony előke miatt nem nagyon mertem, végül sikerült
megfordítanom. Innentől kezesbárányként jött felém, hogy néhány kisebb
menekülési kísérlet után a szákomban kössön ki. Akkor már láttam, nagy a baj.
Sajnos
olyan rosszul akadt a horog, hogy a kopoltyújából ömleni kezdett a vér.
Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de csak nem akart jobban lenni. Pedig a
vérzés is elállt. Tizenöt percet kínoztam, élesztgettem, mikor azt mondtam,
elég. Megszabadítottam minden földi gondjától és körülbelül huszonhárom év
kihagyás után, megpucoltam, hazavittem.
Ezért
nem volt nehéz a mérése sem. A mérőszalag pontosan 57 centit mutatott. Egy egészséges, gyönyörű
példány feküdt előttem.
Nem
is zavarna ez az egész ennyire, ha csak úgy valahol tizennyolc méterre fogja
meg a legyet, minden előzmény nélkül, de így egy kicsit más.
Szerettem
volna most ezt a kis írást ennek a bolondos, kedves jószágnak szentelni, aki
szerzett nekem egy nagyszerű félórát, mert nekem ez a balin tényleg a haverom
lett.
Ez az Levente! Nagyon jó kis bejegyzés!
VálaszTörlésNem egy élőlény halálán átlépve mondom, hanem az írás hangulatát dicsérem. Élvezettel olvastam. Öt perc szabadság a léleknek.
Tanácsodra én is kipróbáltam a Cralusso-t. 20-ast és 16-ost vettem. Eddig - két peca - tetszett. Még várok nagyobb tesztalanyra..
Köszönöm!
VálaszTörlésNagyon remélem, engem sem hagy cserben a zsinór. Mostanában a 20-assal horgászom, kicsit idegesebb is vagyok egy-egy kapásnál...
Ez nagyon szép volt, Levi!
VálaszTörlésKöszönöm!
Kérdés, hogy hogyan vélekedik a megboldogult hal az effajta barátságról. Szívesen belekukkantanék a memoárjába. :-O
VálaszTörlés@Zoli! Nagyon szívesen. Mint mindig.
VálaszTörlésNa jó, ez egy egyoldalú barátság volt... :)
Kell néha az ilyen jellegű barátság is!
VálaszTörlés