Romhányi József: HAL-DAL
Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,
hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.
Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket,
mely a parton ülő horgászban ért véget.
- Bekapom! Ez finom falat!
- mondta volna a víz alatt
a ponty, hogyha
a pongyola
természet nem teszi némává a halat.
- Csak kapd! - biztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú csuka.
- Csak a végén meg ne bánd,
mert a horgász veleránt!
- És ha kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a rendes pecás,
s még nem vagyok negyvendekás.
- Sületlenség! - szólt a márna.
- Ki lenyelné, pórul járna,
mert aki bekapja az ellenség horgát,
annak bizony elvágják a torkát.
- Ugyan menj a víz alá! - förmedt rá a ponty -,
ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta a csalétket sebtiben,
aztán kisült az igazság. Tepsiben.
"Midőn egy hajlékony bottal, melynek csúcsa semmivel sem vastagabb egy gyufaszálnál, s egy piczinyke műléggyel, testében a még kisebb horoggal, lehetséges a legerősebb folyami halakat hatalmunkba ejteni: az csak művészi fogásokkal lehetséges. Méltán kell bevallanunk, hogy itt a művészet ünnepli diadalát a nyers erő felett." (Dr. Pelech E. János, 1879)
2013. november 30., szombat
2013. november 24., vasárnap
Herman Ottó: A magyar halászat könyve (részlet)
Most, hogy az időjárás lerakatta velem a horgászbotot, végre újra kedves könyveimben búvárkodhatok. A napokban Herman Ottó könyve volt/van porondon, ott találtam ezt a pár sort, 1720-ból. Érdekes, mennyit fejlődtünk azóta - visszafelé...
A forrás im ez: "Calendarium oeconomicum perpetuum," mely
magyar nyelven látott napvilágot Kassán 1720-ban, később Győrött 1753-ban. E
két kiadásban a halastóra vonatkozó regulák kiegészítik egymást s lényeg
szerint a következők:
Januarius. Bódog asszony hava. Ha
újév napján a nap tisztán és világosan fényeskedik, az esztendő hallal bővelkedik.
Ebben és az jövendő hónapban az halastókban, a kiken víz nem foly által, ha
béfagytanak mindennap lékezzék, hogy meg ne fúllyanak az halak benne.
Februarius. Bőjt elő hava.
Halastókat halakkal megrakni utolsó fertályon. Az Csukák Szt. Mátyás nap táján
júvnak.
Márczius. Bőjt más hava. A
halastókbúl az apró halakat kifogni, és máshová tenni, hogy nőjjenek, első
fertállyán az holdnak, avagy hold tölte előtt.
Húsvéttól fogva Szt. Jakab napig mindenféle hal ívik, azért ez idő alatt
nem kellene öreghálókkal halászni, hanem a nagy vizekben, a hol nád nincsen; de a tókban és a nádason a partoknál nem
kellene engedni.
Aprilis. Szt. György hava. Az
pontyokat, a kik ivadékra valók, Szt. György nap táján kell az halastóban
ereszteni; t. i. hármat ikrást, kettőt tejest. Az halastót pedig, hova a
halakat bocsátyák: elsőben meg kellene szántani; és ha lehetne teletszaka
állana víz nélkül.
Három féle tót kiván az ponty; másban köll ő néki lenni a hol ivik,
másban a hol nevekedik; harmadikban a hol hizik. Hasonlóképpen a fiatal Pontyok
is; egyikben legyenek az esztendősök, másikban kettő, harmadikban három esztendősök;
a kiket azután ki köll venni és az öreg tóban bocsátani, a hol hizzanak.
Május. Pünkösd hava. Ebben az
hónapban kezdődik az horgászat, gelisztával, vagy cserebogárral, vagy rákkal.
Junius. Szt. Iván hava. Urnap után
kezdődik legjobban a rákászat és Anguilla
(angolna) fogás.
Julius. Szent Jakab hava. Szent
Jakab nap után a Halászok halászhatnak az öreghálóval egész Húsvétig, mert a
vívásnak ideje elmúlt.
Augusztus. Kis-Asszony hava. Ugyan
ebben az időben - Sz. Bertalan nap táján - megszünnek a halak hosszában nőni:
hanem hizni kezdenek és temérdekek lesznek.
Ebben az hónapban szecskőt avagy nyers ráklábat tesznek a horogra; de
eléb le kell vonni az héjját.
Szeptember. Szt. Mihály
hava. Ebben az hónapban az sok külömb-külömbféle halászat vagyon. Az pontyokat
is kihalászszák és más tókba vetik az nevelésre; az ivadékokat is kifogják és
más tóba hányják, a hol nagyobb helyek vagyon az nevekedésre. Horogra fogják a
halat Bőgölylyel, ha a szárnyát elszakítják.
nyers, büdös ráklábbal és farkkal; de az héjját levonyák.
Október. Mindszent hava. Szt. Gál
nap táján Halas tókat kihalászni, az az 14. Octóberben.
December. Karácson hava. A Tókra
vigyázni köll és jól megtisztítani; ha be fagynak, szorgalmatosan lékeket kell
rajtok vágni, hogy a halak meg ne fúllyanak a jég alatt.
2013. október 8., kedd
Még mindig október
Ahogyan Ti sem, úgy magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra klaviatúrát fogok. Történt pedig, ma délután hazafelé menet beugrottam anyósomhoz. Neki sóhajtoztam, ilyenkor a legjobb lenne Dunánál. - Akkor miért nem mész? - kérdezte. Tényleg, miért nem?
Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, gúnyát cseréltem, és úgy negyed óra múlva már a gyűrűkbe fűztem a zsinórt. Rablás egy darab sem volt, de ez most nem is érdekelt. Már a biciklivel is lassan mentem, szép komótosan. Hirschfeld Sándor, a múlt század egyik legnagyobb erdélyi műlegyese mondta/írta egy Sporthorgász újságban, valamikor 1940-41 körül, nem szabad sem irígynek, sem telhetetlennek lenni. Amit ott Fönn elrendeltek mára, az úgyis csak a tiéd lesz. Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt.
Na, már megint elcsavarogtam a sorok között, aminek kizárólag az az oka, hogy nem volt egy fia kapásom se'. De mondtam, most ez nem számít. Élvezem a napsütést, a dobálást, szóval jól megvoltam. Közben kipróbáltam egy kék-fehér Thunder Creeket, ami Lezli kedvence, és amivel nekem még soha egy fia halat sem sikerült fogni. Ez történt most is, le is léptettem az előkéről, aztán a néni varrta kalap szélén egyensúlyozta végig az egész délutánt.
Hal továbbra sem jelentkezett, viszont jött hegymenetben a régen látott ms Tisza egy bárkával, meg egy barom nagy szállodahajó, barom nagy sebességgel. De aztán utánuk is elcsitult a víz. Hal még mindig semmi.
Egy végighorgászott kör után pedig kifelé menet a vízből mindenhonnan férfivalagak vicsorítottak rám.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem eléggé gyomorfordító látvány Géza bá aszott segge, arról nem is beszélve, sok biciklis ott áll meg pihenni a gyerekeivel.
Hagyom is ezt sok ocsmányságot, helyette inkább fogok egy balint.
Természetesen a már ismert 10-es Spuddlerrel. Nem olyan nagyot, mint szombaton, de ez nem is lényeg. Október van, nyugalom van, boldogság van.
Gyönyörködjetek ebben a dunai szépségben, én pedig emelve újdonsült kalapomat, ilyen békességes őszt kívánok Mindnyájótoknak!
Szevasztok!
Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, gúnyát cseréltem, és úgy negyed óra múlva már a gyűrűkbe fűztem a zsinórt. Rablás egy darab sem volt, de ez most nem is érdekelt. Már a biciklivel is lassan mentem, szép komótosan. Hirschfeld Sándor, a múlt század egyik legnagyobb erdélyi műlegyese mondta/írta egy Sporthorgász újságban, valamikor 1940-41 körül, nem szabad sem irígynek, sem telhetetlennek lenni. Amit ott Fönn elrendeltek mára, az úgyis csak a tiéd lesz. Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt.
Na, már megint elcsavarogtam a sorok között, aminek kizárólag az az oka, hogy nem volt egy fia kapásom se'. De mondtam, most ez nem számít. Élvezem a napsütést, a dobálást, szóval jól megvoltam. Közben kipróbáltam egy kék-fehér Thunder Creeket, ami Lezli kedvence, és amivel nekem még soha egy fia halat sem sikerült fogni. Ez történt most is, le is léptettem az előkéről, aztán a néni varrta kalap szélén egyensúlyozta végig az egész délutánt.
Hal továbbra sem jelentkezett, viszont jött hegymenetben a régen látott ms Tisza egy bárkával, meg egy barom nagy szállodahajó, barom nagy sebességgel. De aztán utánuk is elcsitult a víz. Hal még mindig semmi.
Egy végighorgászott kör után pedig kifelé menet a vízből mindenhonnan férfivalagak vicsorítottak rám.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem eléggé gyomorfordító látvány Géza bá aszott segge, arról nem is beszélve, sok biciklis ott áll meg pihenni a gyerekeivel.
Hagyom is ezt sok ocsmányságot, helyette inkább fogok egy balint.
Természetesen a már ismert 10-es Spuddlerrel. Nem olyan nagyot, mint szombaton, de ez nem is lényeg. Október van, nyugalom van, boldogság van.
Gyönyörködjetek ebben a dunai szépségben, én pedig emelve újdonsült kalapomat, ilyen békességes őszt kívánok Mindnyájótoknak!
Szevasztok!
2013. október 5., szombat
Október 5-én, valamikor délután
Beszélhettek nekem nagyképűségről, de amikor ma reggel már száz százalékká vált a délutáni pecám, valahogy éreztem a nap tökéletes kimenetelét. Semmi kínai meg mittom én, milyen filozófiai megérzés, csak valahogy benne volt a levegőben. Talán a Duna partján töltött harmincöt évnek tulajdonítható.
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.
Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.
Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.
Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.
Valahonnan az utolsó kő mögül jött.
Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:
Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.
Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.
Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.
Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.
Valahonnan az utolsó kő mögül jött.
Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:
Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!
2013. augusztus 21., szerda
Uborkaszezon? Szerencsére mégsem
Úgy eltűntek a balinok a legyező bot hatósugarából, hogy na! Beljebb és mélyebbre költöztek. Két éve ilyenkor még rendkívül lógattam az orrom emiatt, de tavaly felvilágosodtam. Elő a pörgentyűs botot! Készítettem nagyobb legyeket, mögé meg csináltam tviszterfejre bucktailt. Mindjárt megelevenedett a víz.
Nem volt ez másképp idén sem. Csak most egy kicsit lájtosabbra vettem a szereléket. Még vagy 14-15 éve vettem egy príma kis kétméteres Hardy pörgetőbotot, ráadásul abban az időben sikerült elkunyerálnom végre a haveromtól féltve őrzött D. A. M. Quick 1202-esét is. Most aztán, hogy a műlegyes láz hőemelkedéssé csillapult, leporoltam a régi párost, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Megmutatták.
Ez itt három hajnal eredménye. A sok kisebbet nem is említve...
Nem volt ez másképp idén sem. Csak most egy kicsit lájtosabbra vettem a szereléket. Még vagy 14-15 éve vettem egy príma kis kétméteres Hardy pörgetőbotot, ráadásul abban az időben sikerült elkunyerálnom végre a haveromtól féltve őrzött D. A. M. Quick 1202-esét is. Most aztán, hogy a műlegyes láz hőemelkedéssé csillapult, leporoltam a régi párost, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Megmutatták.
Ez itt három hajnal eredménye. A sok kisebbet nem is említve...
2013. július 27., szombat
Két fűz között - olyan kéretlen ajánlóféleség
Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről,
filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja
az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem,
ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv.
Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét
készíteni.
Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a
magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán
kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az
utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady
Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni,
számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom.
Nem tudom értékelni sem Vígh József
"klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a
legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem
kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom
belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.
Szóval nem rajongom a modern magyar
horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már
egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd
egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".
De mi törénik, ha nem fog tetszeni? -
merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom
meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket
sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak
bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.
Hála Istennek a fentebb említett ismeretség
már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én
fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén
ment.
Azt hiszem a horgászok egy része,
legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek
mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy
Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon,
Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb
otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki
tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a
készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit
egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet
átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali
Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos
Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak
menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül
lenni. Outsidernek lenni.
Ez a könyv pontosan erről szól.
Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok
fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony
azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét,
a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig
már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt
találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék
beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az
illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány,
barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.
Én ezt a könyvet a polcomra az értékes
könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…
2013. július 11., csütörtök
Rekviem egy haverért
Már második napja halogattam, de ma nem lehetett tovább odázni. Az óra sem hagyott nyugtot. Nem volt mese, fel kellett kelni. Még néhányszor meginogtam, azután csak sikerült annyi erőt vennem, hogy nekilóduljak.
A biciklin azon morfondíroztam, néhány éve simán ugrottam ki az ágyból három húszkor, hogy négyre már bent álljak a Dunában. Most meg...
Végül a bicikliúton
az Ébresztőnek elkeresztelt gödör - amibe ismét sikerült teljes sebességgel
belehajtanom - rázta helyre a fejemben a gondolatokat és terelte végül a mai
horgászat felé.
Pirkadt,
amikor elkezdtem összepakolni a botot, orsót. Mikor pedig a legyet is
felkötöttem, a kanyarban megjelent az első önjáró tolóhajó. Ezek a pöffencsek
nem izgatnak különösebben, "nem sok vizet zavarnak". Azért még
mielőtt megbolygatná kedvenc zátonyomat, egyet-kettőt dobok - gondoltam. Akkor
nézek dél felé, uramfia! ez nem is tolós, hanem a My Story nevezetű
szállodahajó. Na, iszkiri ki a vízből, még mielőtt fürdéssel kezdődne az
Istennek ez a csodálatos hajnala!
Nem
mondom, rendesen kitett magáért ez a vízi alkalmatosság, de nyomába sem
érhetett az őt követő, már a nevét sem tudom, miféle, csodaszörnynek. Ez aztán
még felkeverte a Dunának azokat a részeit is, amiket az első viszonylag békében
hagyott.
Nagyon
elkenődtem. Ezért felkelni! A fene enné meg a büdös hajóit! De ni! Nem is olyan
szutykos ez a víz! Nahát! Örömmel láttam, csak a szélében úszott némi iszap,
beljebb viszont szép tiszta maradt.
Gyorsan
befelé azzal a műléggyel, hadd kapja el egy jófajta balin!
De
dobálhattam én, amit csak akartam! Pedig még a mai nap tiszteletére egy
Fuzzy-Wuzzy legyet is készítettem. Minden hiába. Nem kellett nekik. Semmi.
Az
idő közben lassan fél hatra fordult.
Nagyjából
akkor adott életjelet magáról először. Azt, hogy itt lapított valahol a
közelemben, sejtettem, csak még nem
lármázta fel a környéket. Éppen az egyik „utolsó sanszomat” (van ilyenem
néhány) húzgáltam keresztül-kasul a sodrásban, amikor egy diszkrét
ráfordulással adta legyem és az én tudtomra: itt van. Itt van, mindent lát,
mindent figyel. De a legyem, az nem kellett neki. Nem baj, a lényeg, innentől
bármikor megvadítható, csak a megfelelően összeállított tollak-szőrök kellenek.
A sapkámat teletüzdeltem mindenféle léggyel, ne kelljen már örökké a
hátizsákban kotorásznom utánuk. Mikor aztán a nagyobb legyek próbájának végére
értem, mondanom sem kell, minden siker nélkül, nagyot sóhajtottam. Egészen a
köldökömből. Nincs mese, fel kell raknom a kicsi nedveseket és a huszas előkét
– egyezkedtem magamban. Ha tetszik, ha nem. Végülis, ha egy légy van fent,
talán nem tépi le az első rohammal egy vitéz hal.
Miután
meggyőztem magam, finomítottam a patonyon (Cralusso – a legjobb! Ezt most
minden reklám nélkül!), újra célba vettem a vizet és kedves haveromat.
Mert
közben haverok lettünk. Igaz, régebben nem egy magáról megfelejtkezett balin
vitorlázott már el a csizmáim előtt, de amit az én haverom csinált, az mindenen
túltett. Kizárólag mellettem érezte jól magát, ha el is csavargott egy-két
percre, hamarosan újra tőlem néhány méterre húzta a világhíres V betűt. Aztán
meg rabolt egyet. Úgy két méterre tőlem. Majd egy újabbat. Nem győztem
ámélkodni. Ilyet? Ez a hal egy cseppet sem fél. Mert mondanom sem kell, mindezt
a térdig érő csobogósban csinálta. Ha meg is ugrott a lábam előtt, az inkább
játéknak hatott mint félelemnek.
Azért
én közben lelkesen dobáltam a mindenféle legyeket, azokra bizony rá sem
hederített. A legbeváltabb példányok cserélgették a helyet sapkám sildjén,
amikor eszembe jutott, mi lenne, ha…
Nem
sokat teketóriáztam, előszedtem egy 10-es méretű Spuddlert az alumínium doboz
fogságából, de ezt már tényleg utolsónál is utolsóbb lehetőségnek szántam.
Dobhattam
vagy ötöt, mikor egy ütést éreztem, egy burványt láttam (ez az egy másodperc később
– a visszaemlékezésnél - valahogy mindig
kimarad), majd az öreg Hardy komótosan adagolni kezdte a zsinórt. Az én haverom
meg csak ment, ment, ment. Az egyik szemem a halon, a másik az egyre fogyó zsinóron
volt. Húha, még néhány karika, és jön az alátét! De a hal ereje is fogyóban
volt, erőszakoskodni a vékony előke miatt nem nagyon mertem, végül sikerült
megfordítanom. Innentől kezesbárányként jött felém, hogy néhány kisebb
menekülési kísérlet után a szákomban kössön ki. Akkor már láttam, nagy a baj.
Sajnos
olyan rosszul akadt a horog, hogy a kopoltyújából ömleni kezdett a vér.
Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de csak nem akart jobban lenni. Pedig a
vérzés is elállt. Tizenöt percet kínoztam, élesztgettem, mikor azt mondtam,
elég. Megszabadítottam minden földi gondjától és körülbelül huszonhárom év
kihagyás után, megpucoltam, hazavittem.
Ezért
nem volt nehéz a mérése sem. A mérőszalag pontosan 57 centit mutatott. Egy egészséges, gyönyörű
példány feküdt előttem.
Nem
is zavarna ez az egész ennyire, ha csak úgy valahol tizennyolc méterre fogja
meg a legyet, minden előzmény nélkül, de így egy kicsit más.
Szerettem
volna most ezt a kis írást ennek a bolondos, kedves jószágnak szentelni, aki
szerzett nekem egy nagyszerű félórát, mert nekem ez a balin tényleg a haverom
lett.
2013. július 1., hétfő
Kuttyogtatás Berek bácsival a gemenci Dunán
Kedves Alabárd!
Így ismeretlenül is köszönjük kedves írásait, most pedig engedje meg nekünk, hogy egy újabb remekművét osszam meg olvasóival. Bizonyára emlékszik, az 1949 novemberi Magyar Horgászban jelent meg és biztos vagyok benne, már akkor is sikert aratott.
Újra csak megköszönni tudom, s ha Ön az ismeretlenség homályában szeretne maradni, úgy én is így teszek.
Üdvözlettel,
March Brown
Így ismeretlenül is köszönjük kedves írásait, most pedig engedje meg nekünk, hogy egy újabb remekművét osszam meg olvasóival. Bizonyára emlékszik, az 1949 novemberi Magyar Horgászban jelent meg és biztos vagyok benne, már akkor is sikert aratott.
Újra csak megköszönni tudom, s ha Ön az ismeretlenség homályában szeretne maradni, úgy én is így teszek.
Üdvözlettel,
March Brown
A
gemenci Dunaerdőben a nagy tölgy alatt üldögéltünk Berek bácsival s bodros
füstfelhőket eregetve próbáltuk visszaverni a szúnyograjok támadásait.
Azatyaúr... - kezdte Berek bácsi s akkorát káromkodott, hogy a pokolbeli
ördögök sárgulni kezdtek az irígységtől. Nagyon kilehetett rúgva rám az öreg,
mert ugyancsak dorongolta horgász fogyatékosságaimat. Hát nem röstellem
felnőttlétemre naphosszat hajigálni a mihaszna balinokra? Hát nem dob ki a
feleségem ezekkel a csupa szálka rondaságokkal? Ha meg néhanapján sikerül
valamirevaló süllőt vagy harcsát horogra kapnom, olyan cirkuszt rendezek, hogy
rossz nézni. Mire való az a vacak vékony zsineg, az ide-oda tekergetés,
orsózás. Miért sajnálom a pénzt a jófajta kenderzsinegtől, mellyel úgy ki lehet
húzni a legnagyobb halat is, mint a legyet a tejből? Majd ő megmutatja, mi az
igazi horgászás! Árad a Duna és reggel görcs húzta össze a nagy lábaujját, ami
biztos zivatart jelez, szóval estére kuttyogatni visz a Nagy-Dunára. Némán
tűrtem, mert már régóta kíváncsi voltam arra az ősi halászati módra, melyről
öreg halászok sokszor meséltek nekem.
Estére
Báta felől tényleg borulni kezdett, s az ég peremén pár villámlás is
végigcikázott. Berek bácsi feltette jellegzetes trópusi sisakját, vállára vett
egy zsákot és én az evezővel s egy hatalmas vágóhoroggal, indultunk a ladikhoz.
Ez a ladik olyan jobbfajta lélekvesztő volt. Berek bácsi ült hátra s én az
evezővel a ladik orrába. Az öreg kezdte kirakosgatni a zsák tartalmát: karikára
szedett 60-80 m
hosszú jó erős lenzsineget, melynek végére hatalmas horog volt erősítve, azután
egy kis baltát, befőttes üvegben pár élő kecskebékát, meg egy félméteres
hengeralakú fadarabot, melynek alja kiöblösödött s be volt vájva. Ez utóbbi
volt a kuttyogató. Kieveztem a Duna közepére, hogy gyorsabban haladhassunk s
aztán vitt a víz ahhoz a nagy sarkantyúhoz, ahol én balinozni szoktam. Közben
Berek bácsi felkészült. A horgot átszúrta egy kecskebéka combján s eléje a
zsinegre , úgy 30 cm-re vékony, piros pántlikát kötött. Mikor a sarkantyú
közelébe értünk, már csak kormányoznom volt szabad. Berek bácsi a zsineg végét
rákötötte az ülésdeszkára, a zsineget szép karikába rendezte a ladik fenekén s
aztán a horgos végét balkezében tartva leeresztette a vízbe. Jobbkezében volt a
kuttyogató. Előrehajolt, könyökig a vízbe mártogatta s aztán ütemesen húzogatni
kezdte hátra. Kis örvények támadtak s minden kihúzásnál olyan hang keletkezett,
mint amikor a dugót húzzák ki az üvegből. Hallottam már ezeket a hangokat
csendes nyári éjszakákon, mikor az öreg halászok szerint a nagy harcsák
csámcsognak a víz tetején. Ördöngős ügyességgel dolgozott Berek bácsi. Kuttyogatott
s közben hol süllyesztette, hol emelte, rövidebbre, hosszabbra engedte a
zsineget, no meg káromkodott, hogy az ördögök is kezdték befogni a fülüket.
Ezután eleveztem még egy kis öbölhöz, ahol egy vén égerfa feküdt a vízben s egy
nagy partomláshoz, de sajnos eredmény nélkül. Mindig szívesen mentem Berek
bácsival kuttyogatni, bár tapasztalatom szerint a kuttyogatás sokkal inkább
szerencse dolga, mint a többi horgász- és halászmód.
De
most rátérek arra a nagyharcsára, melynek fogása örökké emlékezetemben marad.
Mikor a ladikba ültünk, sötétedni kezdett s Báta felől az ég alján komor felhők
gyülekeztek. Most mindjárt a feketeerdei partomláshoz evezünk – szólt Berek
bácsi – mert láttam én ott tegnapelőtt este pipálni egy nagy harcsát, azatyaúr…
volt az akkora kedves öcsém, mint egy borjú. – Én csak mosolyogtam, mire a
káromkodások özönét zúdította rám. Vihar előtti csend volt, levél sem rezdült,
csak a víz csobogott halkan. Kutty-kutty – szólt a kuttyogató s hirtelen látom,
hogy Berek bácsi kezében megfeszül a zsineg. Az öreg még rántott rajta egyet,
aztán elengedte. A ladik fenekén a zsineg szaladni kezdett s aztán érzem ám,
hogy gyorsul a ladik s a nagy hal vontatni kezd bennünket a vízfolyással
szemben. Ekkor tört ki a zivatar. A szél végigsepert a Dunán s a kis hullámok
fejére fehér tajtékot rakott. Villámlott és dörgött, szakadt az eső, Berek
bácsi káromkodott, boszorkányok éjszakája támadt s a nagy hal fáradhatatlanul
vonszolt bennünket. Már egy órája tarthatott, mikor az egyik kanyarban feltűnt
a kivilágított pesti gőzös, ha jól emlékszem a Visegrád. Ott haladt el
mellettünk alig 50 méterre. Akkor már elvonulóban volt a vihar s egy felhő
mögül pár pillanatra kileskelődött a hold. Jól emlékszem arra a matrózra, ki
egy lámpa alatt állott s bámult bennünket. Vajjon mit gondolhatott, látva a
magános csónakot, rajta a két összegémberedett alakkal, amint magában halad
szemben a sodrással? Nem csodálom, hogy ugyancsak hányta magára a kereszteket.
Arra már nem emlékszem, hogy mennyi ideig jártuk így a Dunát hol le, hol fel,
míg végre megcsendesedett fuvarosunk s Berek bácsi kezdte beszedni a zsineget.
A nagy harcsa halálra fáradhatott, mert mikor a ladik mellé vonszoltuk, fehér
hasát mutatta. Vágóhorog segítségével s egyesült erővel nagy nehezen sikerült a
ladikba emelnünk. Mivel reggel korán vissza kellett térnem Szekszárdra, a
lemérésnél nem lehettem jelen, de Berek bácsi égre földre esküdözött, hogy
többet nyomott 80 kg-nál.
Éppen
amikor ezt a kis emlékezésemet befejeztem, érkezett a „Magyar Horgász” várvavárt
száma. Jakus Kálmán kedves horgásztársam
„A harcsafárasztásról” pompás cikkének elolvasása után eszmélek csak
arra, hogy fent leírt kuttyogató élményünk könnyen félre sikerülhetett volna
főleg abban a szakaszában, mikor a nagy harcsa a közeledő gőzös melett
vontatott el. Szerencsére megvédett bennünket közös erővel, engem az
őrangyalom,a „gonosz” Berek bácsit meg az ördög. Csak az a szegény harcsa
fizetett rá, mert neki már nem jutott védelmező, sem angyal, sem ördög.
(A)
2013. június 24., hétfő
Horgászni voltam Elvirával...
Ha nem bánjátok, most egy kicsit múltidézek. Úgyis olyan nem jó a Duna, van idő olvasgatni. Amit kinéztem, az először a Magyar Horgász 1950-es évfolyamának decemberi számában jelent meg (Másodszor meg itt.). Szerzője A. vagy Alabárd, ahogyan néhány cikkét szignózta. Sajnos többet nem sikerült megtudnom róla, elég nagy bánatomra, mert igazán megérdemelne néhány méltató sort.
Remélem a MAHOR szerkesztősége sem orrol meg rám, érdemes ezt a sok nagyszerű cikket az utókor számára megőrizni, mielőtt ezek a padláson, kamrákban heverő megsárgult lapok az egerek gyomrába vándorolnának.
Jó szórakozást!
Remélem a MAHOR szerkesztősége sem orrol meg rám, érdemes ezt a sok nagyszerű cikket az utókor számára megőrizni, mielőtt ezek a padláson, kamrákban heverő megsárgult lapok az egerek gyomrába vándorolnának.
Jó szórakozást!
Tisztelt
Szerkesztő-horgásztárs! Azt tetszett írni multkoriban, hogy akinek valami jó
tapasztalata van, írja meg, majd beteszi a lapba. Hát én most írok egy ilyent,
igen tanulságos, főleg férfi horgásznépség részére, bár olvashatják a nők is,
de inkább csak az élemedettebjük. Amellett arra is gondoltam, ha már olyan jó
szívvel tetszik küldözgetni a phönil-zsineget, ha elolvassa az én tanulságos
cikkemet, nekem is megereszt párszáz méterrel. Én kérem egy igen szerény ember
vagyok s csak egy szenvedélyem van, a horgászat. Tulajdonképpen nem is horgász
vagyok, inkább pecás, megelégszem én a keszegekkel is, minek nekem olyan nagy
csuka, vagy harcsa, még betalálják rántani az embert a vízbe. Én kérem a
horgászati hangulatot kedvelem, mikor a napsugár csókolgatja a vizet s danáznak
a madárkák.. S szeretem a horgászatnál a szilvapárlatot is, amely hozzásegít
bennünket a természet élvezéséhez. Szeretem az embereket, de gyűlölöm azt, aki
ettől az egyetlen szenvedélyemtől meg akar fosztani. Ezért gyűlölöm Elvirát.
Mult
szombaton történt, hogy hazajövet meglesett a második emeleti gangon s bűbájos
mosollyal kérdezett: „Kedves Ödön, tenne nekem egy szivességet?” Következő
ügyes felelettel válaszoltam: „Ha kívánsága nem törvényellenes, vagy nem sérti a
szokvány erkölcsöket (ez utóbbinál megnyomtam a szót) úgy szívesen állok
rendelkezésére”. Oh, Döncikém, mindjárt tudtam, hogy bízhatok magában – felelte
-, maga ismeri azt a ronda babkaró Hajdináknét, képzelje, vasárnap horgászni
volt a Dunán azzal a fess könyvelővel s telebeszélte a fejemet, hogy milyen jól
mulattak. Tudom Döncikém, hogy maga is horgász s remélem nem utasítja vissza
egy kislány (negyvenen felül van) kérését, hogy vasárnap vigye őt is magával.
Elsötétült körülöttem a világ, vége a szép vasárnapomnak. De csak pár percig
ingadoztam s máris meg volt a remek mentőötletem. Széles mosollyal válaszoltam:
„Találkozó az állomáson 6 óra 45-kor, pontos legyen, pá,pá!” Ilyen ravaszsággal
sikerült a nőt leráznom, mert a vonat éppen egy órával előbb indult.
Korán
lefeküdtem, de éjfél körül szörnyű csöngetésre és dörömbölésre ébredtem. Elvíra
keltett fel a drága, boldogan jött figyelmeztetni, hogy a vonat pont egy órával
előbb indul. Így kezdődött ez a „szomorú vasárnap”. Elvira már várt rám az
állomáson bricsesznadrágban, fácántollas kalappal. A Dunához érkezve a
hátizsákomat letettük egy kis mögöttünk lévő ligetbes aztán ott ültünk egymás
mellett én csendesen, Elvira annál hangosabban. De ne tessék gondolni, hogy a
szakkérdések érdekelték volna, mert mindig csak a szerelmes dolgokat
pedzegette. Hirtelen felkiáltott: „Dönci eltűnt a dugasz!” Kirántottam egy paptetűt, máskor ilyennek is
örültem, de elvette a kedvemet, pittyegetett, hogy ilyen hitvány halat még a
macskának is röstelne odaadni.
Elvira
kezdett unatkozni, nagyokat ásított s aztán eltűnt a ligetben. Alig hogy
visszajött, megint csak eltűnt s így ment ez egy jó ideje. Sejtettem, hogy
mijáratban lehet, csak azt furcsállottam, hogy ahányszor visszajött, mindig
vidámabb lett. Végre énekelni kezdett, azt a nótát, hogy „Kis csónakom a Dunán
lengedez… s aztán huncutul pillantva rám, megkérdezett: „Döncikém, a horgászat
alapelemeit ismerem már, de mikor kerül sor a fogásokra?” Én türelemre intettem
azzal, hogy előbb meg kell elégednie, ha a botot fogja, a bevágásra és
fárasztásra majd csak később kerülhet sor. Nem tudom, tetszett-e válaszom, de
új nótára gyujtott, hogy hát: „Hullámzó Balaton tetején…” Jaj de rondán
danázott, pedig én ilyenkor de szerettem hallgatni a jégmadár csattogását
vegyest a vadgerlék csudaszép búgásával…! Nagyon elkeseredtem, vigaszra volt
szükségem s elindultam hátizsákomhoz pár sluknyi párlat céljából. Szerkesztő
úr, Horgászkollégáim, legyenek elkészülve a legrosszabbra! Az üveg ott volt, de
a párlatból – egy csepp sem! Kérem, bocsássanak meg, ha most egy pillanatra
abbahagyom az írást. Könnyes szemem kell megtörölnöm s egy húzás párlatra is
szükségem van, hogy lelki egyensúlyomat visszabillentsem. (Megtörtént,
folytatom.) Tehát ezt tette velem ez a nő, s ezzel eljuttatott oda, amit
koszorús költőink úgy fejeztek ki: „a pohár betelt”, vagy „Eddig s ne tovább”.
Bosszút
esküdtem s elhatároztam, hogy elemésztem ezt a nőt, hogy ne keseríthessen el
többé sem engem, sem más horgásztársamat. A tervem is készen volt. Ismertem nem
messze egy omlós partoldalt, ott a víz is neki való, jó mély volt. Visszamenve
még jól megnéztem a bricseszt,hogy a benne lévő elegendő-e a partomláshoz s
aztán mézédesen felkértem Elvirát, hogy ott a partoldalban próbálkozzon meg a
horgászással. Boldogan indult meg utolsó útjára. A következő idegtépő
másodpercek örökké felejthetetlenek maradnak. A nagy gömbölyű bricsesz lassan
közelítette meg a leüléshez a partot, aztán egy sikoly, meg egy roppanás s a
part és Elvira beomlottak a vízbe. Diadalmasan siettem a színhelyre, de a
rémület megállított: úgy mászott ki ez a szörnyű nő a mély vízből, mint egy
kutya, pedig úszni sem tudott s aztán ott állt előttem magasra tartott kézzel s
boldogan kiáltotta: „Döncikém, kimentettem a dugaszt!”
Így
csalódik az ember a nőkben!
(A)
2013. június 23., vasárnap
9.
Egy kis intermezzo után,
végre újra kedvenc Dunám partján állhattam! Persze ez sem ment olyan könnyen, az elmúlt hétvégén már terveztem egy pecát, akkor is igen igézően forgatta a vizet néhány bokor, amit még az előző napokban nyelt el a víz. Ebből a tervből aztán nem lett semmi. Egyszerűen nem volt erőm felkelni...
De most nem az egyéni tragédiámról
szeretnék itt fecsegni, inkább a mai hajnalról. Annyira éreztem, az egész héten
dédelgetett tervet valami keresztül húzza. Így is lett, olyan égzengésre
riadtam (az álmom sem volt kutyafüle - éppen fojtogatott egy ipse), mindjárt
elment a kedvem a pecától. Pedig még tegnap is fogadkoztam, hogy
mostaztánhaazégafölddelösszérismegyekholnapreggel. Ahogy elnéztem a hajnalt,
nem sok híja volt...
Végül csak lekerültem valahogy a Dunára,
ahol az eső éppen lazított egy kicsit, a következő roham előtt. Igen cseszlovák felhőkkel volt tele az égbolt, úgyhogy ez bármikor a nyakamba zúdulhatott.
De rajtam már
nem fog ám ki semmiféle eső! Nemcsak magamat, még hátizsákomat is bebugyolálom
a vízhatlanba. 800 forintos kínaiba. Tőlem aztán jöhet a legádázabb zuhi! Ide ugyan be nem férkőzik!
Ilyen gondtalan testtel és lélekkel
indultam neki a reggeli dobálásnak. Először egy fekete/narancssárga zonkerrel
próbálgattam,
ha már koszos a víz, de a szakirodalmi adatokra bizony
fittyet hánytak a dunai szellőkeszegek. Mindegy, gondoltam, akkor jöhet valami
fehér. Nem túl jó választással egy Whithe Moth-ra mutattam.
-Te jössz!
Újra szűrni kezdtem a vizet, közben egy
fröccsenős rablás jelezte, "Itt vagyunk, kérem, ne tessen bénázni, valami
fain légy, és egy-kettőre kezei közé ugrunk!"
(Bocsánat, csak közben a kislányom itt
játszik a lasztijával a radiátor mellett,figyelnem kell rá! De máris
folytatom!)
A Jóisten tudná csak megmondani, mennyit
dobhattam, mikor az orrom előtt szétugrottak a kishalak, majd egy kis
fáziskéséssel, érezve a ránehezedést, valahonnan innen,
behúztam a kis fehér legyet egy egészen
jó balin szájába (55 cm). El nem tudom képzelni, hogy miért gondolom mindig, hogy egy
kisebb halat akasztottam, amíg a perecbe hajló bot és a meg-megreccsenő orsó
éppen az ellenkezőjét mutatja. Nem mondom, eltartott egy-két percig, mire
sikerült a szákomba lódítanom a halat.
De még ott is olyan vitézül viselkedett,
alig lehetett lecsillapítani. Végül mindent a medrébe terelgettem, gyorsan
fotóztam kettőt, azután újra söpörhetett vissza a helyére. De nem csak a balin,
magam is odébbálltam.
Egy másik kedvenc helyemet is megnéztem,
de olyan lehetetlenül állítottak be egy csónakot, pont a legjobb hely kellős
közepén himbálózott. Azért néhányat dobtam itt is, becsületből, majd egy újabb
eredménytelen kompos félóra után a családom felé vettem az irányt.
Ja, a 9. Azért ez, mert ez volt idén a 9.
balinom, amit léggyel fogtam.
U.I.: Nem kell betojni, ha koszos a víz,
meg magas! Van ott hal! Tessék csak megpróbálni!
2013. május 28., kedd
Botteszt
avagy Heddont a hedonistáknak
Igen megörültem amerikai barátom emilének,
amiben megemlítette, elhozná a nádbotot kipróbálásra, amit már két évvel
ezelőtt is beszéltünk. Állítólag. Mert én bizony nem, hogy erre, de még arra
sem emlékeztem, van-e Kennek egyátalán nádbotja. Mindegy, a lényeg, hozza a
botot, suhintsak már vele egyet-kettőt.
Mivel nagyjából évek óta szemezgetek
különböző márkájú és hosszúságú nádbotokkal, de az örökös Tamáskodók, hogy
aszongya:”nehéz is (erről majd később), lassú, takony botok, meg macera, jaj,
meg különben is, a fejem is úgy fáj”, úgy elvették a kedvemet, a végén már nem
is nagyon nézelődtem.
Végre-valahára, Pünkösd hétfőjén sikerült összefutnunk egy dunai balinozásra (persze a balinok ránk se’ bagóztak, ahogy az ilyenkor lenni szokott), amikor egy óvatlan pillanatban Kennek szegeztem a kérdést: „Izé, szóval kipróbálnám azt a nádbotot.” Nosza, több sem kellett amerikánus barátomnak, kiballagott a vízből a kocsijához, majd egy perc múlva megjelent a bottal. Mivel még életemben ilyen szerkezet nem volt a kezemben, valami behemót dárdára gondoltam (lásd fent: nehéz). Ezzel szemben egy filigrán kis botot tartott a kezében, ami egyátalán nem hasonlított a „tudósok” által beharangozott dorongra. A bot mellé még egy Hardy Uniqua orsót is hozott, valamikorról az ősrobbanás korából. Az orsón DT 6-os zsinór, a tökéletes harmóniáért.
Az viharvert Hardy-t nagyon illedelmesen megköszöntem, és
már szereltem is fel az én jó öreg Princessemet a hátizsákból.
Ezen ugyan WF 7
I zsinór volt, de Ken megnyugtatott, a bot bírni fogja.
A tippetet már szinte remegő kézzel kötöttem
meg, majd végül a legyet azt sem tudom, hogyan tettem fel a végére. De aztán
minden egyben volt, kezdődhetett a dobálás!
Maga a bot valóban nehezebb agyon könnyített
grafit társainál, viszont Jézus Krisztus óta tudjuk, a műlegyes horgászat nem a
migrénes, nyafogó lányok sportja. Mindenesetre percek alatt megszokható a
különbség, egy óra után pedig már észre sem veszi az ember, hogy nehezebb egy
kicsit. Mert egészen másra figyel. Az érzésre. Na, itt leszek bajban, mert
egyenlőre azt az érzést, amit egy ilyen bot nyújt, igen nehéz leírni. Még
mielőtt kapnék a fejemre a tradicionális mániám miatt, be kell valljam, ez már
régen nem érdekel. Sem a tweed zakó, sem a többi külsőség. Ezért aztán nem
érhet az a vád, hogy elfogult vagyok. Azaz az vagyok, de nem ezért. Ugyanis
olyan érzésem volt, hogy a zsinór és a légy legapróbb rezdülését is érezni
minden suhintásnál. Tulajdonképpen akár a zsinórt fognám a kezemben és azt
dobálnám. Jól írta vagy hetven éve Szeley Dezső, a zsinórnak szinte egybe kellene
olvadnia a spiccel. Asszem Heddonéknak ezt sikerült megcsinálniuk. Való igaz,
olyan nagyon szűk lúpokat nem lehet vele csinálni, meg nagyon messzire sem
dobni, de ezt a botot nem is erre tervezték. Ezzel minden halat be kell
cserkészni. Ügyesen. Okosan. Óvatosan.
Mivel két reggelem volt a próbálgatásra,
ezért az első napot hagytam az ismerkedésre, a második nap kerülhetett sor az
éles bevetésre.
Kedden már nem is vittem a saját botomat,
csak hátizsákot és a szákot. Miután összecsúsztattam az amúgy kb. nyolcvan éves
fémeket, amelyek a mai napig tökéletesen illeszkednek, már rohantam is a
vízhez. Kennek átadtam a tuti pályát, magam pedig elkezdtem egerészni a
csendesebb rész szélében. Nagyjából hármat dobhattam, amikor gyönyörű burvány
jelent meg a légy mögött. Sajnos balin barátom nem kapta el a legyet, csak
engem sikerült jól megijesztenie. Innentől aztán kettőzött erővel intéztem
rohamot, ami még három kapást, eléggé óvatosat, eredményezett, halat azonban
nem. Igazából nem is nagyon érdekelt, mert ezzel a bottal számomra valóban frenetikus élmény volt a
horgászat. Követtem a zsinór meseszép útját, éreztem, ahogyan megfeszül a bot,
és íjként lövi előre a zsinórt. Akár egy lassított filmben.
A sok dobás között észre sem vettem, szépen
ránk reggeledett. Kikászálódtunk a vízből, én szomorúan szedtem le az orsót a
botról ( aminek szerintem Ken legalább ennyire örült, hiszen így már biztosan
nem tehetek kárt a botjában), és búcsúztam el a Fekete Csodától.
Összességében egy remek kis botot foghattam a
kezemben két hajnalnyit, nagyon sajnálom, hogy nem most kezdtem el e legyes
horgászatot, mert akkor kizárólag ilyeneket vennék. Aki csak teheti, próbálja
ki, egy életre titkos szerelme marad egy ilyen karcsú gyönyörűség!
Viszont nem lenne teljes ez a néhány sor
anélkül a vallomás nélkül, ami még ide a végére kívánkozik. Hiába volt
fellegekben járó a horgászat ezzel a príma ragasztottal, azért megszólalt
bennem a lelkiismeret, és elég sokat gondoltam a tokjában szomorkodó, otthon
maradt Sharpes botomra. Túl sok emlék köt már hozzá, hogy csak úgy lecseréljem,
sarokba állítsam. Remélem ezeket a sorokat most Ő is érzékeli, valahogy
telepatikusan, és megbocsátja félrelépésemet. Mert még sok balin vár ránk itt a
Dunánál.
Végezetül a szürke adatok:
A bot neve: Heddon #17 Black Beauty (
Standard Trout - valamikor az 1930-as években készült)
Osztály: HDH, ez a mostani 6/7-es osztálynak
felel meg
Hossz: 8’ 6” (260 cm )
Súly: az ördög tudja. De nem nehéz, az
biztos!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)