2020. december 10., csütörtök

12

 

Ott volt Őrley Dénes 1972-es cikke a Magyar Horgászban. Már akkor azt ajánlotta, ha a balin nem megy a nagyobb legyekre, érdemes a pisztrángozásra használt kisebbeket is kipróbálni. Aztán egy másik, angolból fordított, cikkben is önmérsékletre, kisebb legyekre buzdítottak. Az utolsó lökést végül egy 1966-os írás adta, amit a Trout and Salmon újságban olvastam. Ahol lazacokat, horrible dictu, 14-es műlegyekkel fogtak.

Na, meg a saját tapasztalatok, ugye…

 

Nem értettem az egészet. Hiszen pontosan ez az út fordított el a pisztrángászattól is. Kicsi legyek mögött ordenáré burványok. Mindez öt perce az otthonomtól. De miért kellett 15 évnek eltelnie, hogy ezt újra felfedezzem?

Minden évben kitalálok valami változást a horgászataimban. Néhány éve a streamereket hagytam el. Aztán jött a „háromféle légy elég”. 


Utána már csak egyféle, az Aspius Orange, több méretben. Ezek mindegyike nagyon szép volt, csak valami mindig zavart, vagy éppen nem működött az egész szezonban, hiába készítettem a szebbnél szebb képeket róluk. 


Egyedül a streamerekkel voltam kegyetlen, tőlük könnyű szívvel váltam meg, nem hiányoztak.

Már tavaly is lecsökkentettem a legyek méretét, általában 10-es horgokkal horgásztam. Igaz, a biztonság kedvéért mindig volt nálam néhány nagyobb légy is, mert mit tudni? Elég, ha egy kicsit koszosabb a víz, meg a kishalak is nőnek. Horgászbotot is cseréltem, ugyan nem ezért, puhábbra, kisebb osztályúra. Ehhez pedig kisebb légy is dukál.


Nem hittem a szememnek! A kapások száma megnőtt, viszont a halak mérete nem csökkent. Gyönyörű jászok, domolykók és balinok csábultak el a kisebb legyekre. Én pedig újra átélhettem a számomra igazi műlegyes érzést.

A pluszban feliratkozó dévérekről, karikákról, sodrásban fogott bodorkákról már nem is beszélek, ezek a halak további gondolkodásra sarkalltak.



Így aztán 2019-ben, amikor, szerencsére elég későn, vége lett a szezonnak, már nagyjából össze is állt a kép. Azt láttam, a kisebb legyek ugyanolyan (ugyanolyan?) hatékonyak, ezért egy újabb szelektálás mellett döntöttem: mennek a 8-asok is. Csak 10-es és 12-es legyekkel a dobozomban álltam a tavaszi Duna partján.

12-es nedves legyek. Elég fura emlékek kötnek hozzájuk. Ha próbálgattam őket, hátha egy domolykó vagy jász elcsípi valamelyiket, sokszor csak sneciket fogtak. Ezért annak rendje és módja szerint ők is hamar a dobozon kívül találták magukat. De most, most visszakerültek.


Kora tavasszal

Így indultam neki az idei szezonnak. Felül 12-es, alul 10-es. Az első balinra nem is kellett sokáig várni, bár nem ő volt a célhal, egy egészen kis burvánnyal marta el a legyeim valamelyikét. Miután az orsórol és a gyűrűkből kitörte az összes jeget, eszeveszett rohammal próbált meg eliramodni.


Végül csak a szákban kötött ki, és amikor oda értem, hogy kiszedjem a horgot, uramfia!, a kisebb volt a szájában. Nagyon megörültem, de abban a pillanatban mellettem termett az ördög, és huzigálni kezdte a kabátom ujját:

-Mit gondolsz? Szezon eleje van! Minden vacakot összeszednek ilyenkor. Ezt nevezed te valamilyen különleges produkciónak?


Hittem is, nem is, de a 12-es légy továbbra is az előkém végén fityegett. Először még 10-es kollégájával, aztán már csak ezt a méretet vittem magammal.

Fogtam elég szépen, nem panaszkodhattam. A légy után kíváncsiskodók száma is megnőtt, de a megakasztott halaké is.


Íváson

Elértem egy újabb vízválasztóhoz. Egy végtelenül unalmas hajnal végén (azért ezek a kicsi legyek sem mindenhatóak) ballagtam az utolsó állomás felé. Kacsák úsztak előttem a sekély vízben, amikor egy jellegtelen résznél az egyikőjük ijedtében meglódult. Megijedt, mert a lábai alatt balin rabolt. Akkor néztem, ott bizony a snecik ívtak. Az egész kompánia fölé lopakodtam, onnan próbáltam. Sok volt a sneci, meg jócskán nagyobbak is voltak műlegyeimnél. Mégis! A második dobásomra szinte a beesés pillanatában burvány a légynél, és már feszült is a zsinór.

Nem szeretném a vállaimat veregetni, mert a legkisebb elismerés engem illet, annál inkább kicsi legyeimet, amik akik húsz perc alatt olyan rendet vágtak az ívó sneciket dézsmáló balinok között, amilyet ritkán láttam itt a Dunán. Három halat sikerült a szákig hoznom, egy pedig néhány méter vágta után lemaradt. Aztán elcsendesedett a hely…




A névnapi

Na, és a névnapom! Vasárnap hajnal, áradó, opálos víz. Itt most biztos nem lesz jó a kicsi légy. Erre az áradós  időszakra ismét volt nálam nagyobb is. Föltettem, dobtam, semmi. Na, bizzál csak azokban a kis 12-esekben! Vissza velük az előkére! Négyet-ötöt dobhattam, hatodikat már nem kellett. A sodrásban tanyázó balin nem engedte. Gyönyörű névnapi ajándék volt.



Aztán az Ipoly

Tíz éve voltam utoljára az Ipolyon. Tíz hosszú éve. Nem is tudom, mi vitt rá (Dehogynem! A Dunán uralkodó nihil.), hogy újra oda menjek. Aztán egy nyárvégi délután egyszerre ott álltam a partján. Először percekig csak néztem a vizet, végül minden szentimentalizmust elhessegetve álltam neki a horgászatnak. A zsebemben ekkor már csak egyetlen doboz lapult, kizárólag 12-es legyekkel. Köztük a domolykóknak szánt Red Tag-ek és Coachman-ek.

Az első alkalommal, bemelegítésként, csak kisebbek jöttek, mégis, estére egészen eufórikus állapotban másztam ki a vízből.



De a többi nap! Próbáltam itt, próbáltam ott, míg az egyik bokor alá dobott légyre gyönyörű ütést kaptam, ami először nem, de a következő dobásra hallá változott. Ejnye, no! A bot karikában, a domolykó meg le s fel cikázva a vízben. Szájában a 12-es Red Tag-gel. Úgy látszik, ez a méret itt is sikert aratott.



Ezt a domolykót aztán több szebb species is követte, amíg egy esős időszak véget nem vetett az egésznek. A vizek áradni kezdtek…




Még a hidegben is

November. Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a hónap, különösen műlegyes bottal, a vízparton talál. Azonban mostanában már más a helyzet.

Szóval dobom a két legyet. Felül Coachman, alul egy Aspius White, köztük ólom. Semmi. Semmi. Semmi. Nem tudom, miért csodálkozom, idén még szezonban sem volt itt a hal, pedig…

Hopp, egyszerre éles ütés, majd megjelenik egy gyönyörű hal, vörös uszonyokkal. Jász! Végre! Alá lököm a szákot, akkor nézem, sokkal ritkább vendégem van: egy igazi, formás paduc. A szájában egy 12-es Aspius White-tal. Nagyon örültem a helyzetnek.



Így végül bebizonyosodott: tavasztól télig szinte minden hónapban, különféle vízállásoknál kicsi legyeim igen jól állták a sarat. Őszintén remélem, nem elhamarkodott a bejegyzés, mert kevés nagyobb égés lenne, ha jövőre ez az egész – nem működne.


Végezetül...

Nem akarok én itt senkit rábeszélni a kicsi legyek használatára, mert nagy valószínűséggel négy-ötkilós balinok ezeket az apróságokat észre sem veszik (bár ki tudná ezt megmondani?), de éppen elég szép halat és az ezeket követő emlékeket szerezték meg nekem egy egész életre.

Arról nem is beszélve, lényegesen finomabb szereléssel indulhat a horgász a csatába. Nem kell 7-es bot, 25-ös előke. Számomra legalábbis sokkal több élvezetet okoz a józan ész határához igazított vékonyságú tippet, akár 17-es, 18-as méretben.

A kisebb legyek használatával pedig megnőtt a sor a víz alatt. Olyan halak álltak be, amelyekről néhány éve még álmodni sem mertem volna. De a horog mérete most őket is légy közelébe vonzotta. 

Nem mondom, nagy merészség kizárólag 12-es méretű műlegyekkel nekivágni a napnak, ha pisztrángoznék, talán meg sem tenném, de az idei eredmények a környék vizein meggyőztek.

Egy, a kilencvenes évek elején megjelent horgászkönyvben olvastam: Igazán elegáns dolog kicsi léggyel egy nagy halat megfogni. Úgy hiszem, sok az igazság ebben a rövidke mondatban.