Századszor nézem meg az órámat. Lassan ¾ 5.
Nagyjából ½ órája állok a Dunában és várok türelemmel. Már kivilágosodott, az
első jászok is megkezdték a forgolódást a vízfelszinen, de azoknak a bizonyos
tolóhullámoknak még nem akaródzik jönni. Na, de talán most! Ott messzebb! És
éppen felém tart!
Közben egy hajnali madár ül a hátam mögötti
bokrok egyikére, és dalolászni kezd. A víz egyre közelebb púposodik, a madár
egyre hangosabban énekel. Szinte már nem is csiripelés ez, hanem egy durva
üvöltés az egész. Még egy másodperc, a hal éppen a legyem előtt, egy
loccsanás!... és vége.
Édes Isten! Hol vagyok?! Szétnézek, eltűnt a Duna,
bokrostul, madarastul, eltűnt a balin, minden elcsendesedett. Mellettem alszik
a feleségem, és a kislányom nyugodt szuszogását is hallani. 04:40. Ja, igen. Az
órám madárcsicsergéssel ébreszt. Kelnem kell. Ideje a kötelességem után látni.
Így tél végén/ tavasz környékén már nem ritkák az
ilyen „rettenetes” álmok, jelzik, lassan közeledik a szezon. Amikor aztán újra
járhatom kedvenc vizem partjait, és kergethetem a folyó rafinált balinjait. Azokat
a híres dunai balinokat.
De azok
híres a dunai balinok erre mifelénk bizony igen különös jószágok. Nem is tudom,
miért pazarolom rájuk azt a sok drága időt. Mert hálátlanok, fittyet hánynak a
befektetett energiára. Nem mondom, előfordul, hogy megtáltosodnak, ilyenkor
aztán szüret. De ez a legritkább eset. Igen sokat koptatom a csizmám talpát,
mire egyikük-másikuk hajlandó vásárra vinni a bőrét. Mégis fanatikus rajogójuk
vagyok. Rajongója csűrt-csavart gondolkodásuknak, kiszámíthatatlan
viselkedésüknek, intelligeciájuknak. Ezért aztán még csak rekord példányokra
sem fáj a fogam.
Egy könyvben olvastam, a lazacozás annak, aki valóban szenvedéllyel űzi azt, inkább
Dante Pokla, mintsem Alice Csodaországa. Néha magam sem érzem ezt másképp, ha a
balinokat hajkurászom valamelyik sóderpadon. Hiába minden igyekezet, a hajnal
előtti keserves ébresztő, a legprímább legyek, nem történik a világon semmi.
Néha ugyan megmutatja magát egyik-másik (ahogyan a lazac is – ezt is abban a
könyvben olvastam), de melehetősen nagy csendben lapítanak. Vajon miért? Nem
kérdezek én ezzel semmi újat, előttem már számosan törték a fejüket e felett.
Választ adni ugyan egyikük sem tudott, hála Istennek, mert akkor már csak az
üres vizeket bámulhatnánk. Máskor meg? Eszeveszett iramban támadják a legyet,
nem kímélve alkatrészeik egyetlen darabkáját sem. Ilyenkor kell aztán az a
misztikus hidegvér! Mert a legtöbb elrontott dobás, gubancolódott, össze-vissza
beakadt zsinór ilyenkor adja ki minden dühét! Mikor pedig végre a káoszból
előkerül az előke vége, már csak a levett kalapjával integethet a V betűt húzó
uszony után az ember.
Világ életemben nem gondoltam, hogy valamikor
ennyire a paripakeszegek rabjává válok. Nagyon régtől járom a Duna mindkét
partját, de mindig más volt az érdekes/értékes, ezek a halak valahogy csak
olyan „Na, már megint egy balin!” mondat
kiséretében úszhattak el. Azután, ahogy hozzájutottam első legyes
felszerelésemhez, egy időre még a Nagy Víztől is elfordultam.
Mert bizony néhány évre felcsaptam
pisztrángásznak. Hűtlen lettem a Dunához. Bejártam a Tátra patakjainak, kisebb
folyóinak nagyobbik részét, ahol egészen jó eredménnyel dobtam a legyet a
pisztrángok orra elé. Igen, titkon reméltem, mindig a pisztrángok figyelnek
majd fel elsőként apró műveimre, ugyanis a pénzes pér a kezdetektől fogva nem
vonzott. Nem ejtett rabul nőiessége, illata, ördög tudja miféle istenített
tulajdonsága. Szóval pisztrángásztam. Mellette az Ipoly és a Garam domolykóit
riogattam, több-kevesebb szerencsével. Egyszer aztán elkezdtek elfogyni a
domolykók, a Tátra pisztrángjai pedig kisebbek lettek, pirospöttyös ruhájukat
szivárványosra cserélték. Nagyon úgy festett, minden körülmény a dunai
villámkeszegek malmára hajtja a vizet. Végül azon a júliusi reggelen, az első
megszákolt és remegő térdekkel megbámult közel kétkilós, műlegyes balinom adta
meg az utolsó lökést. Minden eddigi műléggyel kapcsolatos gondolatom
átértékelődött.
Újra a Duna felé kacsintgattam. Már nem volt olyan félelmetesen
nagy víz. Kimondhatatlan szerencsémre, a polcomon porosodó avitt horgászújságok
sárguló lapjain szinte ódákat zengtek a balin műlegyes horgászatáról, ötletek
tucatjait zúdítva gyanútlan fejemre. Így aztán kicserélődtek alumínium legyes
dobozom lakói is. Elkezdődött a máig is tartó kísérletezgetés a formákkal,
mérettel, színekkel, amik aztán vagy megmaradtak, vagy az enyészeté lettek.
Hittem legyekben, amik az egyik évben balint balinra halmoztak, na, persze csak
olyan dunaiasan, azután hiába próbáltam évekig, kedvenceim rájuk sem bagóztak,
ellenben egy másik, amelyikről nem is gondoltam volna, folytatta megfakult
tekintélyű kollégája dicsőségét. A Tökéletest
máig nem sikerült megtalálnom, ami, azt hiszem, egyátalán nem nagy baj. Hiszen Ian
Wood, a Trout and Salmon magazin egykori főszerkesztője, valamikor a hatvanas
évek derekán is azt írta, ha meglenne a tökéletes légy, akár szögre is
akaszthatnánk a horgásztarisznyát és mehetnénk golfozni. Azért van ebben egy
kis igazság.
Végül sikerült összeállítanom máig
legkedvesebb felszerelésemet, így minden akadály elhárult dunai műlegyes
karrierem elől.
Az én
szezonom nem ér véget. Tulajdonképpen el sem kezdődik. Az év háromszázhatvanöt
napján tart. Éppen olyan lelkesen készülök az első tavaszi horgászatra
januárban vagy egy júniusi este a másnap hajnalra. Szerencsére mára már
leszoktam a téli, szobai botsuhogtatásról, de csak a JóIsten a megmondhatója,
balinos legyeim mennyi átalakuláson estek át az elmúlt hét év meddő hónapjaiban.
Minden tél egy örökkévalóságnak tűnik számukra. „Vajon én leszek a következő?” Egy suhintás a pengeéles késsel,
majd a lecsupaszított horog új köntöst kap. Sajnos ezek a metamorfózisok is
egyre ritkábbak, lassan elkezd kialakulni a végleges összeállítás.
Azután a
könyvek, újságok, legtöbbször a múltból. Ezek a megsárgult lapok képesek
egészen megbolondítani az embert. Balinok itt, balinok ott. „Hét balint fogtam egy óra alatt!”, „Príma műlegyes készségem recsgett-ropogott a kapitális balin alatt!” Micsoda
cikkek! Ráadásul legnagyobb részük a Dunáról eredeztethető. Érdekes, soha fel
sem tűnt, a mi környékünk mindig kimaradt a felsorolásból. Hatalmas balinok
kerültek elő a szigetközi, pesti-Pest alatti, gemenci, bajai, mohácsi Dunáról.
Innen viszont semmi. Ám ez engem soha nem gátolt a tervezgetésben. Akár itt, a
város alatt is eshetett volna az összes fogás. Így aztán mindig azzal a
tévhittel indulok el nap nap után az én kedves balinjaimhoz, hogy majd egy
igazi Eldoradot találok valahol mifelénk.
De ezek a
dunai balinok itt nem járnak csordában. Itt nem lehet megunni a horgászatukat,
ahogyan olvastam egy balatoni horgásztól, itt minden balin kincset ér. Eldorado
innen messze van. Ez itten a Duna, medre telis tele új reményekkel…
…és azokkal a
híres dunai balinokkal…
