2020. január 11., szombat

Nedves legyekkel a Dunán




Ez a cím most így nem is jó. Nem, nem. Ez jobban hangozna: Én így horgászom nedves legyekkel a Dunán? Igen. De ez meg azért nem jó, mert túlságosan egoista. Akkor viszont ki kell jelentsem, kizárólag az én tapasztalataimat írom le, nem így kell, hanem én így szoktam nedves legyekkel horgászni a Dunán. Még mielőtt baj lenne…

Ahogy elnézem, a nedves legyek igazi reneszánszukat élik. Igaz, kellett néhány „befolyásos” név, akik cikkeket írtak, könyveket adtak ki róluk. Még az sem baj, hogy elsősorban az úgynevezett lágy galléros, soft hackle legyeket favorizálják. Nem bizony. Majd sorra kerül a többi is.

Aki egy kicsit jobban ismer, az tudja, számomra a nagy kedvenc, a vizek vize a Duna. Itt nőttem fel a partján, és ha el is csábultam néhány évre, újra visszataláltam. Pörgető bottal fordultam el tőle és legyes bottal fordultam vissza hozzá.
Aki egy kicsit jobban ismer, az tudja, a másik nagy kedvenceim a nedves legyek. Amíg a Dunára csak találok valami magyarázatot, ezekre nem. Talán a rajongásom a régi dolgokért, talán az egyszerűségük, a fogósságuk? Nem tudom. Azt viszont igen, jó ránézni a legyes dobozomra és az ott sorakozó szárnyas-galléros szépségekre.



Szóval a Duna. Igazi vadvíz, meg kell adni. Nem kevés órámba, napomba, hetembe telt, mire legyes botommal  valahogy kiismertem magamat rajta. Kudarcokkal megtömött hátizsák és horgászboltosok által kiürített zsebek kellettek ahhoz, hogy végre ne csak hadonásszak, hanem valami értelmet is kapjanak a korai ébresztők.
Ezért voltam sokszor mérges, amikor valaki a „titkaimat” kérdezgette. Ó, nem akartak ők  zavarni, Isten ments!, csak a helyeket és a megfelelő műlegyeket mondjam meg. A  többit majd ők megoldják. Na ja.
Aztán rájöttem, teljesen fölösleges titkolózni. Legalábbis a legyeket, felszerelést kár elhallgatni. Hiszen én is úgy szedegettem össze az alapokat régi könyvek és újságok megsárgult lapjairól.
Végül nem is olyan régen még egy blogos ismerős is lökött rajtam egyet: írjak már valamit a dunai nedves legyezésről.
Akkor írok.


Mire?

Pisztrángász/domolykós koromban megszoktam a finom felszerelést. A könnyű osztályú botokat, vékony előkéket és a kisebb legyeket. Ettől nem szerettem volna eltérni a Dunán sem. Így igazából három halfaj jöhetett szóba: a balin, a jász és a domolykó. Nem mondom, más is kedvet kaphat a nedves legyekhez, fogtam már így bodorkát, paducot, karikakeszeget, kisebb süllőt, sügért, sőt, tavaly több kisebb között ezt a szép vitorláshalat.:)




Hol?

A nedves léggyel jól horgászható helyeknél három halfajból kettő nagyjából egy helyen tanyázik, a harmadik, a mindig lusta, mindig lomha jász külön utakon jár, bár ő is néha a domolykó és a balin közé keveredik. Tényleg nagy szerencse, hogy ezek a helyek általában egyben kitűnő nedves legyes pályák is. A sekélyebb, gyorsabb, köves részek szinte egyként kiáltanak a műlegyekért. Ezekből is a legjobbak a kövezett partok, ami előtt sekély, sóderes a part. Ha egy áradás besodor néhány követ, nagyon ritka az, hogy ott ne álljon meg néhány balin és domolykó.



De éppen ilyen jók lehetnek az egészen mély, lassan folyó/álló szakaszok is, pláne, ha egy kis ólom segítségével utazik a légy a mélybe. Ha pedig valami kanális is belöttyenti a mocskát? Az aztán a Nirvána! Akár jászok tucatjai is korgó gyomorral várják a süllyedő műlegyet.
Ezek a helyek tehát mindenképp megérnek egy próbát.



A felszerelés

A felszerelésre nem kell sok szót pazarolni. Az első és egyben a legfontosabb is, mindenhol merje az ember használni. Hiába van egy agyondicsért méregdrága bot a horgász kezében, ha ólmozott előkével nem meri használni, mert „mit tudni, és ha eltörik?”
Egy 2,75 m-es,  5-ös osztályú bot tökéletesen megfelel. A karakterisztikájával kapcsolatban sincsen mit mondanom. Számomra a legjobban bevált bot közel medium akciós, 5-ös, talán egy kicsit 6-os is, prímán megtartja a dühöngő balint, és a puha szájáról ismert, a horgon össze-vissza forgó jászt is. Nekem is botot kellett cserélnem, az előzőnél, bár nem volt az a vad, gyors pálca, mégis, tíz megakasztott jászból öt-hat nem került a kiemelő szák közelébe sem. Szerencsére ezzel az új bottal most már ez nem okoz problémát.



Zsinórból egy egyszerű WF 6 F-et használok. Semmi különleges fej, gondolom ez a legalapabb. Így ebből sem kell túlzásokba esni.
Előkét használok vékonyodót is, ezeket én kötöm 70 cm 40-es, 70 cm 30-as és 70 cm 20-as zsinórokból. De amikor tényleg mélyre kell küldeni a legyet, kb. 2-2,2 méter 20-as damilt hurkolok a legyező zsinórhoz, amibe még megy a megfelelő hosszúságú tippet.
Tippetnek, a helyzetnek megfelelően (kényes halak, akadósabb terep, nagyobb balinok, légy mérete),  16, 18-as zsinórt használok.
De a számomra lényeges dolgok csak most jönnek. Évekig több balin intett búcsút a legyeimmel, a szakítás pedig legtöbbször a két légy előkéjének találkozásánál volt. Sokáig idegenkedtem a tippet ring nevezetű apróságtól, de műlegyes pályafutásom egyik legjobb döntése volt felkötni az előke végére. Ez valamikor 2015-ben volt, és nem emlékszem, hogy azóta ott megtépett volna bármilyen hal.




Fuller’s Earth. Ez a remek paszta pedig segít besüllyeszteni az előkét a vízfelszín alá, illetve nagyon jól megszünteti az előke csillogását. Az ebay-en kapható a por, de bentonit alapú macskaalom púderrá őrlésével is ugyanide jut, aki kipróbálja. A massza receptje pedig a következő:
Egy púpozott teáskanál Fuller's Earth
Két teáskanál folyékony mosogatószer
Két teáskanál glicerin
Érdemes addig rakosgatni hozzá az anyagokat, amíg egy se puha, se kemény massza lesz belőle. Egy olyan dobozba kell tenni, amiben nem szárad ki. Én a Kinder tojásban lévőt használom.

Végül a legfontosabb: a tippet súlyozása. Ettől legalább annyira idegenkedtem, amennyire a tippet ringtől. Nagy kár. Amikor először engedtem így mélyebbre a legyeket, elképesztő volt érezni azt a különbséget, főként a jászoknál, ami a felszíni apróságok és a mélyebben álló öregek kapása között volt. Csak ámultam, hogy tíz-húsz centivel nagyobb halakat fogtam a fenéken ott, ahol addig a felszín közelében csak a kisebbek jöttek. 



De az erős sodrásban is megállták a helyüket, és csodák csodája, a domolykók is megnőttek.
Ezekből az ólmokból a Dinsmores cég 0,2 és 0,4 grammos sörétjeit használom.
Ennyi lenne tehát a felszerelés, amit használok.  



A műlegyek

Na igen, tulajdonképpen ez lenne a lényeg, mégis ez lesz talán a legrövidebb, legegyszerűbb rész. Egyszerűen azért, mert elegem lett az örökös legyes doboz feletti töprengésből, és kiválasztottam azt a néhány fajtát, amik az évek alatt nem hagytak cserben. Azaz volt, amelyik cserben hagyott, de mégsem.
Az utóbbi években egyre inkább a puritánságra törekszem a műlegyezésben (is). Minimál alapanyagból nagyon hatásost készíteni. Nemrégiben egy kanadai barátomtól megkaptam egy kis, a North Country legyekkel foglalkozó füzet másolatát. Szerzője tanácsokat ad benne, hogyan lehet a legegyszerűbben beszerezni a tollakat, szőröket a legyekhez. Vadászoktól, a piacról, elütött madarakat összeszedni, de még azt is leírja, mikor kell a birkagyapjút leszedni a legelőket bekerítő szögesdrótokról. Pedig ma már bármelyik horgászboltból megrendelhetné őket.
A következő legyek hasonlóan olcsó, könnyen beszerezhető alkatrészekből állnak.
Mindkét fajtát, a sima gallérost és a szárnyas nedves legyeket nagyon kedvelem. Ha sikerül eltalálni a helyet, akkor tulajdonképpen az egész évben (nem szezont írtam, nem véletlenül) hozzák a halat.
Próbáltam másfajta legyekkel is, kevesebb sikerrel, de volt olyan hely, vagy inkább időszak, amikor semmilyen nedves légy nem használt, ugyanakkor a nimfa… De rajta vagyok, hogy minden másmilyen legyet nedves változattal váltsak fel.
Nem is húzom az időt, jöjjenek a kedvenceim.



Aspius Orange
Minden idők legnagyobb dívája, a megannyi átalakuláson átesett Aspius Orange. A történetét már itt leírtam, annyi a különbség, hogy már farka sincs.
Rengeteg halat fogtam már velük, nem csak a Dunán, de más folyókon is. A balin és a keszegfélék mellett sok sügért, kisebb süllőt (nem rájuk horgásztam), de még egy csukát is elcsábítottak már. Nem számított a dunavirág rajzása, azaz igen, mert sok hal volt, de a dunavirág nem narancssárga, ugye, mégis, ezt a rikitó kis micsodát egymás szájából tépték ki a halak.



De ezzel a léggyel fogtam életem egyik legnagyobb domolykóját, jászát és balinját.
Egészen a szezon elejétől jól használható, vannak évek, amikor még októberben is muzsikál, viszont előfordul, ahogyan tavaly is, hogy július végére kifullad. Egyik napról a másikra. Ez az oka annak, hogy ma nem vagyok one fly man. Mert a szezon közepéig csak ez a légy volt nálam, de be kellett látnom, másra is szükség lesz.



A kötést nem írom le, de az alkatrészeket igen:
Cérna: testhez fehér, fejhez fekete (Csak UNI-Thread cérnákat használok)
Test: fluoreszkáló narancs, a Danville cég testanyagát használom
Borda: vékony ezüst drót
Gallér: barna indiai tyúk
Szárny: fácántyúk szárny, a secondary részből



Ez az egyik olyan legyem, amiből 10-es méretnél nagyobbat is tartok a dobozomban koszos víz esetére, lehet, feleslegesen. Egyszer egy rendkívül szutykos áradásban kíváncsiságból feltettem egy 14-es A.O-t. A második dobásból húztam vissza, amikor az orrom előtt egy jobb balin villant utána. Valamiért gyanús lett neki, de akkor is.





Aspius White
A szürke eminenciás. Pedig de sok szép halat köszönhetek neki! Nem is tudom, miért löktem hátrébb a sorban? Volt idő, hogy valahogy nem akaródzott neki a halfogás. Vagy csak nem próbálgattam?
Arra emlékszem, hogy amikor a hajnalból reggel lett, búcsút kellett intenem az Aspius Orange-White Moth kettősnek, és ez a légy került fel. Fogott, fogott akkor is, de amit az elmúlt őszön művelt, az elképesztő volt. Még december elején is sikerült halat elkapnom vele, egy olyan időszakban, amikor már elég finnyásan csipkedték a legyeket a jászok.



Az elkészítése annyiban különbözik narancssárga rokonától, hogy testnek fehér valódi selymet használok.



Ez az anyag egészen másként ázik el a vízben szintetikus társaival ellentétben, talán ez lehet a titok a fogósságában is.  Lagartun selymet használok, eddig ez vált be a legjobban.
Úgy gondolom 10-12-es méretből érdemes a dobozba tenni belőle.





White Moth
A fehér moly. Klasszikus balinozó légy, bár megvallom, az előző kettőt többre értékelem. Azzal együtt életem első valóban szebb balinját ezzel a léggyel fogtam egy meleg júliusi reggelen.
Minden régi magyar horgászkönyv és újság a legfogósabb balinos légynek ajánlotta.



Számtalan változata létezik, ilyen test, olyan szárny, nekem ez vált be a legjobban:
Cérna: fehér a testhez, fekete a fejhez
Test: fehér nyúlszőr dubbing
Borda: ezüst drót
Gallér: fehér tyúk
Szárny: fehér szárnytoll, én a vadkacsa szárnyának a belső felén lévő fehéret használom



Érdemes tartani a dobozban belőle 8-as 2X-es horogra kötöttet is, állítólag Tasson kedvelik a balinok.





Coachman
A nagy visszatérő. Kikerült a dobozból, valószínűleg a Red Tag miatt, aztán, csak úgy, vissza. Aztán csak úgy hozta a halat. A tavalyi év egyik nagyon tarolós napjának emlékére, amikor a két nagy dévér is jött, az aznap szolgálatban lévő Coachmant eltettem a dobozom egyik sarkába, még véletlenül se kerüljön többet az előke végére. Így télen meg örökké nézegetem, közben meg az őszön mélázok.



Na, de vissza a lényeghez. Ezt a kiváló angol legyet még a pisztrángok, tomolykák kedvelőinek is erősen a figyelmébe ajánlom, mert amilyen egyszerű, annyira fogós. Állítólag a fehér szárnynak köszönheti.
„Lárva állapota”, a Prince nimfa J is rendkívül jól teljesített október-december időszakban, de sajnos a Prince nem nedves légy…
Ahogy mondtam, egyszerű. Íme:
Cérna: fekete
Test: 3-5 páva szegmens a cérnával összesodorva. Jó duci testet érdemes csinálni.
Gallér: barna indiai tyúk
Szárny: fehér



10-12-es, esetleg 14-es méretben érdemes megkötni.





Red Tag
Hasonló a Coachmanhez, csak amíg az fehér szárnyat növesztett, ez piros farkat. Nagyon jó kis légy, egyenértékű Kocsis kollégájával. A domolykók és a jászok rémálma, de néha egy-egy mókásabb kedvű balin is eliramodik vele. Minden dunai legyes dobozban ott a helye. Nekem 12-14-es méretben van, a 10-est valahogy otrombának találom. Pedig nem az.
Cérna: fekete
Farok: piros fonál
Test: 3-5 páva szegmens a cérnával összesodorva, itt is a duci test a nyerő
Gallér: barna indiai tyúk



Ennyit tehát a műlegyekről. Van itt még egészen jól működő March Brown, Bibio Marcii meg a különféle palmerek, főleg a Soldier Palmer, de ez a néhány felsorolt légy untig elég a dunai műlegyezéshez.

Akit esetleg érdekel az anyagok beszerzésének lehetősége, írjon, szívesen segítek.

A technika

Miközben a legyeket szedtem össze, azon gondolkodtam, mit is kellene itt leírni? Hagyományos értelemben nincsen semmi technika, a legyeket simán úsztatva, visszahúzva használom. Talán a sebességről érdemes megemlékezni. A világ lustája jász nagyon kedveli az irgalmatlanul lassan behúzott legyet. Ha ott van, nem sokat teketóriázik, lecsap.
A domolykónak érdemes egy kicsit gyorsítani a sebességen, de még a villámkeszeg néven tisztelt balinnak sem kell vadmarha módjára visszahúzni a legyeket. Ebben a nedves legyezésben éppen a relaxálás a lényeg (ezért nem is kedvelik sokan a nagyvilágban), ami persze nem azt jelenti, hogy a horgász feje felett áthúzó és éppen leszállni készülő repülőgépet kell nézegetni, meg a másik oldalon lófrálókat silabizálni, mert egy jobb hal egy-kettőre kirántja a kezéből az ilyenkor lazán fogott zsinórt. Higgyétek el, tudom.
Általában két léggyel horgászom. Nincs semmilyen rendszer benne, hogy éppen melyik van felül vagy éppen alul. Talán egy beidegződésem van az olvasmányaim után, általában a szőrösebb legyeket, Coachman-t, Red Tag-et kötöm a felső légynek. Viszont ha látom, hogy csak egyféle légyre van kapás, a másikat leszedem, csak eggyel horgászom.

Epilógus

Remélem sikerült segítenem azoknak, akiket érdekel, hogyan lehetne ezt a három remek halfajt és a halászat betiltása miatt szerencsésen évről-évre szaporodó keszegféléket (esetleg márnát?) a Dunán nedves legyekkel elcsípni.
A kísérletezés természetesen nem áll meg, ha jó az Isten, hamarosan újabb eredményekkel szolgálhatok.




2018. április 3., kedd

Tavaszodik. Tavaszodik?

Egészen jól eltelt ez a tél. Hol Szent-Ivány Gézával csavarogtam a Tátrában, még a Garamhoz is eljutottam Vele egy pérezésre, hol Justh Ödönnel kerestem a soha meg nem lőtt szarvasbikát. Azután Jurán Vidorral beutaztam a Szepességet, itt a vadászatok mellett ráadásnak még sok jó kedélyű barátjával ismerkedhettem meg. Nem csoda, ha így hamar megérkeztem a tavaszba!
Micsoda szerencsés a magyar vadász! Ha malaca van, Oculival már előkerül kedves madara: a bagolyfejű szalonka. Az esti félhomályban várja őt, ahogy pisszegve, korrogva cikázik át a feje felett. Ha nem is kap puskavégre belőle egyetlen darabot sem (ezt ma már nem is szabad), mégis, csupa boldogsággal megy haza. Látta Őt.
A magyar vadásznak így érkezik el a tavasz.
Ellenben mit kaptunk mi, magyar műlegyes-balinos horgászok, akik itthoni vizeken próbálgatjuk a szerencsénket? Május elsejét. Magasba tartott öklű, verejtékes, izzadtság szagú, vörös, szörnyű ünnepet. Ünnepet? A fenét ünnepet! Komédiát.
Hála Istennek, ez ma már csak nyomokban kísért (ámbátor ezek a nyomok még elég erős rajzolatúak). Ha talán néhányan emlékszünk is a borzalmas lármára és a buta fejek tömkelegére, akik annyira szerették ünnepeltetni magukat, valahogy el kell hinnünk: ennek egyszer s mindenkorra vége!
Így aztán semmi megindító nincs május elsején.
De idén különösen nem várom az egész kezdetét. Régebben? Ilyenkor már tervezgettem, hol is próbálom majd először. A sóderes végén, ahol kövek is vannak már a vízben? Esetleg ott, ahol nemsokára sneiderek százai vonulnak fel szaporodásra? A város alatt? Hol látom majd szétugrani először a kishalak csapatait, a közéjük vetődő balintól megrémülve? Mind-mind megfejtésre váró kérdés volt. Eddig.
Idén nem. Idén nincs biciklizés a Duna mellett, félszemmel a vizet bámulva, nincs percenként kinyitott-becsukott legyes doboz, nincs tervezgetés. Egyik nap megy a másik után.
A zsinórok még laza karikákba szedve hevernek a szekrény mélyén, az előkék az előző szezonról maradtak, a legyek nem különben. Minden apró-cseprő, ami kellhet, a foltos hátizsákba dobálva.
Még azt sem tudom, mire is fogjam az egészet? Az elhúzódó hideg? Az egyre üresedő Duna? A nap nap utáni kínlódás?
Ez valóban én lennék?
Aztán meghallom az első rigó hajnali fütyörészését. Sőt, már nem olyan koromsötétek a hajnalok sem. A zsinórok is a helyükre kerülnek, a legyek pedig…!
Egyre többet tekergek, mindenféle kifogással, a Duna partján. Ha a gyerekekkel vagyok, fél szemem rajtuk, fél szemem a sodráson. Nini, kiugrott egy hal! Most újra! Ott már a legyekkel is elérném őket. Valamikor meg kellene próbálni!
De a víz még hideg, koszos is. Most éppen árad. Így hűti le a Dunát, vele együtt pedig engem is. Pedig de nagyon viszket a tenyerem azután az átok műlegyes bot után! De hiába.

Bizony hiába, még csak április elejét írjuk...

2017. október 19., csütörtök

Október




„Na, hamarosan itt az ősz, annyit mehetsz horgászni, amennyit csak akarsz.” Ezt a könnyelműen elengedett mondatot a nejem szájából hallottam (saját fülemmel!), valamikor a nyár végén. Hittem is, nem is, de végül igaza lett. Sajnos csak az össze-vissza áradó, apadó víz szabott határt mindennek. Egészen októberig.
Október. Micsoda nagyszerű hónap. A hónapok hónapja! De miért is örültem ennyire? Miért, miért? Hiszen augusztus eleje óta jóformán egy perc nyugta nem volt a Dunának. Nem elégedett meg azzal, hogy vízszintesen folyhatott, amennyit csak akart, függőlegesen is nekiindult. Volt  próbálkozása, nem mondom, éppen elég, de azért a végére a part maradt az úr.
Ha kiszemeltem egy napot, mire odafordult a naptár, kisült, vagy egy hidegfront jött, vagy már végzett és a víz emelkedett. Így ment ez hétről hétre. Az idegeim meg csavarodtak, egyre csak csavarodtak.
De volt, ami volt, végül megérkezett a várva várt október. Az pedig, hogy ilyen szép időt is kaptunk hozzá Odafentről, külön öröm. Már csak a féltve őrzött szabadságaimból kellett feláldozni néhányat (mondhatom, nem sajnáltam egyiket sem), legyeket, előkéket rendbe tenni. Na, és a süllyedő zsinór sem maradhatott otthon.
Az október eleje már a Duna partján talált. Ne keressen senki a megszokott helyeimen, onnan most északra vettem az irányt, a Dunakanyar egyik legjobb kövezésére. A szanaszét spriccelő kishalak, a folyton örvénylő, kavargó víz, a szemben lévő hegyek (mondjuk ezeket nem nagyon figyeltem) adtak egy gyönyörű keretet a napnak. És a halak! Ha a balinok nem is respektálták az igyekezetemet, a domolykók annál inkább piszkálták legyeimet. Hol csak egy éppen, hogy érezhető koppintás, a merészebbje meg jókorákat húzott a legyeimre. Aztán az is előfordult, a játék vége rosszul sült el. Ilyenkor a hoppon maradt nebuló meglepett képpel tátogott rám, majd a horog kiszabadítása után őrült iramba úszott el.
Szóval a domolykók igen jól elszórakoztattak. Néha nem csak ők, magam is meglepődtem, ha a vad kapás után szákolható darab jelent meg a zsinór végén.



Viszont én elsősorban a balinokért jöttem. Raboltak is, ahogyan tőlük tellett, de a legyekhez…! Pedig jó lett volna elcsípni egy szebbet, ugyanis a legyeim alatt a horgok helyet cseréltek. Eltűnt a szakálluk. Megberetválkoztak. Gyárilag. Ezeket az új horgokat kellett volna kipróbálni. Megmérettetni.
Apropó, legyek. Az egyik hajnali expedíciómból hazafelé, még a biciklin, megfogadtam, a három kedvencemen kívül úgy hajítom ki az összeset a dobozomból, a szárnyuk sem éri a földet. Még mit nem! Teljesen feleslegesen foglalják a helyet, az én három legyem pontosan tudja a dolgát nélkülük is, ráadásul csak a drága időmet rabolják a csereberélgetéssel. Ki velük!
Így maradt a három kedvenc, három méretben. Valahogy így:



Ez a három pedig mindent megtett a sikerért. Csábítgatták a balinokat így is, úgy is, minden siker nélkül.
A balinok meg már annyira mentek, egészen a szélében raboltak. Egy-egy jól sikerült roham után majd kiszánkáztak a partra. Csak a legyeket nem. Az istennek sem.
Ezt a taktikát folytatta egy jól megtermett is az egyik kőkupac vízbe lógó lábánál. Rabolt egyet innen, majd, akár a villám, újból villant a teste, most meg onnan. Neki készültem a dobásnak, a két légy éppen ott ért vizet, ahol szerettem volna, húzhattam vagy húsz centit, amikor berobbant a víz. Még fel sem ocsúdtam, a zsinórom már a meder felé mutatott. Na, Szent Péter! Tartsd azt a gombostűt rendesen a hal szájában, ki ne csússzon valahogy!
A hal meg csak körözött, le-fel úszott. Mintha érezte volna, egy kicsit több most a tét. De a végére aztán belefáradt a sok huzavonába, és engedelmesen hagyta, hogy alátoljam a szákot.



Micsoda gyönyörű darab! A horog is tökéletesen ült a szájában. De nicsak! Miféle kocsmai verekedővel hozott össze a sors?! Ilyen ábrázattal még nem találkoztam. A hal feje olyan sebes volt, akár egy huligáné. A súlya viszont! Remek darab, az egyszer biztos! Gyorsan búcsút vettünk egymástól, aztán, mivel már a Nap is befejezte a munkát aznapra, magam is csomagolni kezdtem. A kistáskámba.
Ó, még el sem dicsekedtem a csapatunk legújabb tagjával! A kistáskámmal. Ott virít a kép közepén.



Nem látni? Így már jobb?



Újat írtam? A fenét új! Van ez a táska vagy harmincöt éves. Kicsit talán több is. Még az Anyám vette nekünk, legyen mit cipelni a kirándulásokra. Egyet az öcsémnek, egyet nekem. Ismerve magunkat, fogalmam sincs, hogyan vészelték át ezt az időt (Mert mindketten megértük a forintunkat.). A lényeg, ez a kis táska éppen olyan jól teszi a dolgát, akár egy Ł120-os (na-na), Ł150-os (de kérem!) vagy akár egy Ł200-os (ez már azért kicsit sok!). Minden elfér benne. Pont nekem való.



De vissza a Dunára! Újból itt csetlek-botlok, ahol az első alkalommal, októberben immár másodszor. Erről a napról viszont nem sok a mondanivalóm. A folyó még egy utolsó kísérletet tett, hogy eláztassa a part menti fák tövét, nyolcvan centit rakott magára.  Ha az az egy kis domolykó nem ugrik a legyemre, üres kézzel mehettem volna haza.
Sokat tépelődtem. Mit csináljak? Áldozzak fel még egy utolsó napot a szabadságaimból? Megéri? Hiszen már október közepén is túl vagyunk. Mi lesz,ha…?
Nem lesz semmi, legfeljebb sétálok egyet. Viszont egy újabb kipróbálni való akadt: az új süllyedő zsinórom. Itt az igazi szezonja, nem maradhat szárazon!
Már megint a köveken bukdácsoltam. Ugyanott. Ha jól számolom, harmadszor. Az előkén két kicsi légy, két új, még nem próbált horgon. Dobom, húzom őket, de egyenlőre semmi. Még a domolykók sem dugják oda az orrukat a legyek hátsóihoz. Teljes csend. Na jó, vissza a nagyobb legyekhez! Talán majd azokkal.
Ahogy kötöm fel az előkére a két kedvencet, egészen kicsi rablás az egyik kőrakás tövében. Amint készen vagyok, már ott vezetgetem a gyors és a lassú határán. Negyedik dobásra? Ötödikre? Mint a nyíl, vágódik ki jókora vircsafttal egy balin, és már érzem is, ahogy rántja be a zsinórt a meder felé. De korai volt az öröm. Éppen csak kettőt rúg, aztán búcsút mond. Mégsem lennének jók ezek a horgok (Már megint újabbakat tesztelek.)?
Alig mentem lejjebb a rövidre sikerült csatától, ugyanott már rá is kezdett egy egészen szép. Mégsem szúrtam meg nagyon, esetleg ez egy másik? Még kétszer bolondított meg, mire megértettem: a legyeim itt most teljesen feleslegesek.
Nem akarok senkit sem azzal untatni, mennyi, kitűnőbbnél kitűnőbb helyen próbáltam a legcsekélyebb eredmény nélkül.
Végre elértem oda is. Jellegtelen hely, ugyanúgy limánylik, mint a többi száz helyen. Azaz mégis más volt. Dobásom után a legyek nem nagy utat tettek meg a víz alatt, amikor egy óriási rántás után a botom félkörben, az orsóról meg megy lefele a zsinór. Egek Ura! Mi lesz most? A barna madzag már fogyóban, lassan a backing első méterei is útra kelnek. De nem. Végre sikerül megfordítanom, de még így is visszaszalad a meder felé. Eljátszuk még ezt néhányszor, mire sikerül a szákba lódítanom.



Formás, gyönyörű jószág. A horog pedig olyan szakirodalmian ül a szájában, alig tudom kiszedni.
Végre sikerült ez is. A horog nagyszerűen kiállta a próbát, meg kell dícsérjem.
Azt hiszem, ez a hal nagyot lendített a hangulatomon, még a gondolataimat is más irányba kanyarintotta. Azon kezdtem el gondolkodni, milyen is lehet egy padmalyos porong. Aztán egy ilyen porong közepén híres szaktekintély ül a csónakban, süllőre várva. Egyszerre beakad, rángatja mindenfelől, de nem enged az istenadta. Most meztelenre vetkőzik és furukawázva kiszabadítja beakadt wobblerét.
Na jó, azt hiszem, mégis inkább a szemben lévő hegyeket bámulom. Jobb lesz az nekem.



Nagyon furdalta az oldalamat az az első balin. Ha nem szúrta meg a horog, talán már el is felejtette a koradélutáni afférunkat.
Nem felejtette el. Vagy csak jóllakott. Eltelt a puha sneci falatokkal. Ezért aztán újból nekiindultam, de már csak a számomra ígéretes helyek juthattak szóhoz. Az idő nagyon szorított.
Talán éppen arra gondoltam, milyen jó, hogy még október 18-án is sikerült fognom egyet, amikor egy szintén jellegtelen helyen a brutális légyrablás testvére jelentkezett. Irány a meder, zsinór le, zsinór vissza, aztán újból le, újból vissza. Végül ez a hal is a szákom vendége lett. Jól megtermett példány, annyi szent. Ráadásul milyen erőben vannak? Jó húsuk lehetett idén a sneciknek.



Szerencsére lassan rám sötétedett. Szerencsére, mert olyan fáradt voltam, inkább csak lődörögtem mint mentem előre. Egy-két dobás itt és ott, de amit már úgyis tudtam: vége a mai napnak. És aligha nem, hiába is tervezgetem azt az utolsót szerdát, számomra vége a szezonnak is…










2017. szeptember 1., péntek

Cloaca Maxima

Büdösek, mint a dög, a vizükbe bele sem merek nézni. De hiába minden, a halak most ott tanyáznak. Augusztusban a váci kloákák környékei adják  a horgászatok savát-borsát.
Néhányan még biztosan emlékeznek tanulmányaikból a Cloaca Maximára, ami Róma mocskát ontotta a Tiberius-ba. Nekem már akkor is elég bizarrnak tűnt az elnevezés, még álmomban sem gondoltam, hogy ha nem is ekkora, de ilyen helyen műlegyet dobok majd a halaknak.

                                     Szerényen csergedezve hordja a város mocskát

Sajnos a festőibb helyekről elköltöztek kedvenceim, és még a régmúltból emlékeztem, ilyenkor a város alatti kövezéseken lényegesen jobb eredményt lehet elérni. Nem volt mese, nekem is cuccolnom kellett utánuk. Három kanálist és környékét néztem ki, egészen meglepő eredménnyel.

                                                      Nem is olyan rossz! Bee-re

Az elsőnél, ami a strand vizét viszi a Dunába, jászokat és domolykókat fogtam egy 10-es Bee Fly segítségével  (Ez a légy főleg szeles időben működött, de az elmúlt napokban nem hozott egyetlen halat sem).

                                                                 "Ki ide belépsz..."

Ezen egészen felbátorodva megnéztem egy másik ilyen úri helyet, aminél szintén egészen jó jászkeszegeket sikerült elkapni a rengeteg lemaradás mellett, immáron egy 10-es Aspius White-tal és egy Coachmannel.

                               Ha Csontváry tudta volna, dehogy megy a Tar-patakhoz...

Sőt, az egyik hajnalban, még sötétben, egy gyönyörű balin is kedvet kapott az Aspius White-ra.

                                                                 Aspius Cloaca

Olyan fura, amikor ez a légy működik, narancssárga testvére nem nagyon remekel.
Sokszor annyira a part mellett állnak a halak, hogy egy kétméteres előke két léggyel kényelmesebb.
Nagyon jól szuperáló legyek a már említett Aspius White mellett a Coachman, a March Brown és szelesebb időben a darázs utánzatai.

                                                                     Ennyi

Szóval akinek van gyomra hozzá, nyugodtan próbálja csak meg a kanálisok környékét, meglepő eredményeket fog produkálni. Persze csak akkor, ha a Duna engedélyt ad rá.






2017. július 17., hétfő

Szakirodalmi

Ma hajnalban, hosszú idő után, olyan szakirodalmi kapásom volt, amit még Lefty Kreh is piros betűkkel írna legújabb könyvébe.
Unalmas reggelbe egyszerre tolóhullám a parttól másfél méterre, legyek (10-es méret) repülnek elé (közben bevillan: basza meg, remélem nem az az átok hód!), először halálos csend, aztán gyönyörű burvány, bot karikába, irány a meder, még két méter, és kiakad a horog. Aztán továbbra is unalmas reggel.
Nem az a baj, hogy elment, hanem az, hogy ilyesmi fényévente fordul elő velem. Ráadásul azt sem tudom, melyik légyre ugrott.
Horgot élezni? Ha igen, mivel?

2017. július 1., szombat

Legyek a szélben

03:30. A firhangot elhúzva a járdát lesem. Esik. Tulajdonképpen nem értem, mit csodálkozom, tizenkét órája figyelem az előrejelzéseket, hátha. De most mindenhol egyformán esőt írtak.
Na, nem is ez a baj, feljebb nézek, mozognak a fák. Fúj a szél. Ezen meg azért nem kell értetlenkedni, mert a szél az fúj. Fúj hidegfront előtt, hidegfront alatt és jó sokáig utána.
Mostantól ugyan ez sem baj, rövidebb előkével megoldottam, csak az agyidegeimet ne csavarná fel örökké.
Miután összekaptam magam, a kötelező helyeket látogattam meg. Az egyiken a szokásos helyzet: rablás van, kapás nincs. A másikon rablás sincs. Azaz egy harcos domolykó marja el a narancssárga hatost.



Közben délről hívatlan vendég érkezik: egy hód. Amióta egyszer mértani pontossággal a legyezőzsinórom alatt jelent meg valamelyikük, és majdnem akadt is, kicsit fenntartással vagyok irántuk. Kerüljenek csak szépen el, amilyen messzire csak lehet.




De ez itt most a legflegmatikusabb pofával úszik el előttem. Mikor aztán odadurrantok neki a vakuval, olyan lármával merül el, akár egy tartályhajó ( A kép nem lett valami fényes.).
Az egész hajnalra ugyan egy szavam sem lehet, nagyon írországi a hangulat, csak az az átkozott szél nem kellene. Déli. A legidegesítőbb, legkötekedőbb.



Közben pályát váltok, tulajdonképpen ide indultam. A placc eleje nem a legjobb, egy UL domolykó jött csak.
Lejjebb aztán...
Fura pacsálások ütötték meg a fülemet, olyan szedések, fordulások. Régóta nem dőlök be az ilyesminek, az órák, amit ilyen hiábavaló dobálásokkal töltöttem el, napokat tesznek ki. Így aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor erőszakos ütés után egy siheder balin (szintén UL) fityegett a tízes White Moth-on.



Mikor pedig egy nagyobbacska hal kapja el a tízes Aspius Orange-ot, gyorsan cselekedtem.



Nagyobbra cseréltem a legyeket, ezekkel dobáltam tovább. De milyen meglepő, bár nem kellene annak lennie: a nagy legyekre semmi érdeklődés! Ezért vissza a 22-es előkéhez és a tízes legyekhez.
Közben megérkezik a szállodahajó áradat, az első néhány még csak-csak csendben jött, de a többi (Vigyázat! Amelyiknek bajusza van Dunából, az elől menekülni kell! Kiönt!)!



 A hullámokban viszont hármasával raboltak jobb balinok. Életemben nem láttam még ilyet! Ennyi szedés, rablás, nem is gondoltam volna ilyen moslék időben.
Közben a tízes legyek hozták a maguk halait, ha nem is kapitálisakat, én meg rendkívül jól szórakoztam.



Végül azért elcsendesedett a pálya, egy utolsót dobtam... amiből még egy egészen jó hal lett.



Nem tudom, mi lehetett az oka, de szerintem a hidegfront betörés lesz a ludas az egészben.
Amit még érdemes summázni, az első légy kb. 1.6 m-re volt a legyezőzsinórtól, de ez abszolúte nem zavarta a halakat.
Tökéletesen mindegy itt most minden, a lényeg, hogy az idei év egyik legjobb pecáján vagyok túl.