A tavasz lassacskán nyárba fordult. Naponta elment húsz-negyven centi víz a Dunán, amivel együtt
szépen le is tisztult. A balinok is óvatosabbak lettek. Néhány napja egy-egy
ráfordulás még csak akadt, aztán szépen lassan azok is lecsendesedtek. Én
marha, meg dobáltam nekik a hatos legyeket. Hiába, annyit jártam mostanában
horgászni, hogy észre sem vettem: elkezdődött a szezon.
Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy a sneci ívásán
egyáltalán nem kunszt balint fogni. Azért biztosan akadnak olyanok, akik
képesek ebből is valami misztikumot kifaragni. A műcsalik méretéről, színéről,
mozgásáról, meg az ördög tudja, miről. Pedig az egész semmiben sem különbözik
attól, amikor kukoricát szór valaki a les alá, utána meg arról lövi a disznót.
Ezzel együtt persze én is kivettem a részem az íváson álló
balinok macerálásából, szorgalmasan dobálva kétféle balinos legyemet, fogtam
is, nem is keveset, olyankor, amikor már a mindenféle csodacsalik sem
segítettek. Aztán néha ráuntam az egészre, és máshová tettem át a székhelyemet.
Az ilyen helyeken az sem zavart, ha nem volt a környéken hal, mert tudtam, ha oda visszamegyek megint hallgathatom a
híres-neves Hardy Soundot.
De végül az utolsó snecik is kiürültek, a balinok is
megunták az ingyent a lagzin, lassan tovább álltak. A víz pedig apadt,
tisztult, melegedett. Ezért aztán vissza is kerültek a dobozba a nagyobb, hatos számozású legyek, hogy átadják a helyüket a jóval kisebb tízes méretűeknek és a
húszas előkének. Így a mai reggelen már két egészen kicsi legyet fújt az északnyugati szél
az előkémen(mert összesen háromféle léggyel horgászom balinra).
Nem mondom, volt is ebből galiba éppen elég, hol az alsó
légy került felülre, hol a középső alulra. Éktelen gubancok tarkították az
amúgy teljes nihilben ébredező napot. De végül kellő méretűre szabtam a damilt,
így megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a horgászat nemes örömének éljek. Egy
domolykót és, az amúgy teljesen süket vízből, egy balin kapást sikerült
kipréselnem.
Bizony-bizony, eljött
az idő, amikor sokaknak hirtelen elmegy a kedve a dunai műlegyes horgászattól.
Tehát az igazi szezon elkezdődött, én pedig alig vettem
észre. Még mennyi feladatom lesz! Először: előkéket készíteni, megsaccolni,
mennyire legyen az első légy a zsinórtól, ami még nem teszi gyanakvóvá ezt a
pikkelyekbe bújt rókát. Szerencsére minden légy harcra kész, ezekkel nem kell
foglalkoznom.
Aztán: hová menjek? Legkedvesebb helyeimen ilyenkor már
térdig érő víz surrog, amit egy-egy kő hegye tör csak meg. Az erős sodrás
szélében kétcentis halacskák izzadnak az árban, ide csap ki közéjük a balin.
Kezdődik a csúszás-mászás, zsibbadásig guggolás, térdelés,
feltápászkodás(csak úgy felpattanni már néhány éve nem tudok). Még a zsinórt is
húsz méterre a víztől húzom le az orsóról, hogy a parton semmi zajt ne csapjak.
A legideálisabb a meztélábra vetkőzés lenne, a teljes szilenciumért. Nem vicc,
sokszor a parttól egy-két méterre korzóznak a villámkeszegek.
De még a kapás! Fogak összeszorítva, vajon szakad az előke?
Utána meg? Gyorsan zsinórt neki! Elfut, meg sem áll Újpestig! A kicsi horog jól
tartja-e majd a halat? Végre itt a száknál! Nicsak, egészen szép darab!
Innentől minden megfogott halnak története lesz.
Innentől minden megfogott halnak története lesz.
Adta balinja, egészen belemelegedtem itt a horgászatba! Pedig
milyen messze van még péntek reggel! Az első idei low water, kicsi, tisztavizes horgászatom. Ráadásul, ha jól olvastam,
egy hidegfront is kellemetlenkedni fog. De minden hiába, engem bizony egy fénysebességgel
forgó tornádó sem tudna megállítani!
Hogyisne! Eljött az idő, elkezdődött a szezon!