Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről,
filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja
az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem,
ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv.
Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét
készíteni.
Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a
magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán
kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az
utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady
Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni,
számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom.
Nem tudom értékelni sem Vígh József
"klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a
legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem
kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom
belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.
Szóval nem rajongom a modern magyar
horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már
egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd
egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".
De mi törénik, ha nem fog tetszeni? -
merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom
meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket
sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak
bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.
Hála Istennek a fentebb említett ismeretség
már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én
fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén
ment.
Azt hiszem a horgászok egy része,
legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek
mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy
Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon,
Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb
otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki
tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a
készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit
egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet
átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali
Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos
Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak
menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül
lenni. Outsidernek lenni.
Ez a könyv pontosan erről szól.
Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok
fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony
azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét,
a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig
már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt
találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék
beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az
illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány,
barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.
Én ezt a könyvet a polcomra az értékes
könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…