2017. október 19., csütörtök

Október




„Na, hamarosan itt az ősz, annyit mehetsz horgászni, amennyit csak akarsz.” Ezt a könnyelműen elengedett mondatot a nejem szájából hallottam (saját fülemmel!), valamikor a nyár végén. Hittem is, nem is, de végül igaza lett. Sajnos csak az össze-vissza áradó, apadó víz szabott határt mindennek. Egészen októberig.
Október. Micsoda nagyszerű hónap. A hónapok hónapja! De miért is örültem ennyire? Miért, miért? Hiszen augusztus eleje óta jóformán egy perc nyugta nem volt a Dunának. Nem elégedett meg azzal, hogy vízszintesen folyhatott, amennyit csak akart, függőlegesen is nekiindult. Volt  próbálkozása, nem mondom, éppen elég, de azért a végére a part maradt az úr.
Ha kiszemeltem egy napot, mire odafordult a naptár, kisült, vagy egy hidegfront jött, vagy már végzett és a víz emelkedett. Így ment ez hétről hétre. Az idegeim meg csavarodtak, egyre csak csavarodtak.
De volt, ami volt, végül megérkezett a várva várt október. Az pedig, hogy ilyen szép időt is kaptunk hozzá Odafentről, külön öröm. Már csak a féltve őrzött szabadságaimból kellett feláldozni néhányat (mondhatom, nem sajnáltam egyiket sem), legyeket, előkéket rendbe tenni. Na, és a süllyedő zsinór sem maradhatott otthon.
Az október eleje már a Duna partján talált. Ne keressen senki a megszokott helyeimen, onnan most északra vettem az irányt, a Dunakanyar egyik legjobb kövezésére. A szanaszét spriccelő kishalak, a folyton örvénylő, kavargó víz, a szemben lévő hegyek (mondjuk ezeket nem nagyon figyeltem) adtak egy gyönyörű keretet a napnak. És a halak! Ha a balinok nem is respektálták az igyekezetemet, a domolykók annál inkább piszkálták legyeimet. Hol csak egy éppen, hogy érezhető koppintás, a merészebbje meg jókorákat húzott a legyeimre. Aztán az is előfordult, a játék vége rosszul sült el. Ilyenkor a hoppon maradt nebuló meglepett képpel tátogott rám, majd a horog kiszabadítása után őrült iramba úszott el.
Szóval a domolykók igen jól elszórakoztattak. Néha nem csak ők, magam is meglepődtem, ha a vad kapás után szákolható darab jelent meg a zsinór végén.



Viszont én elsősorban a balinokért jöttem. Raboltak is, ahogyan tőlük tellett, de a legyekhez…! Pedig jó lett volna elcsípni egy szebbet, ugyanis a legyeim alatt a horgok helyet cseréltek. Eltűnt a szakálluk. Megberetválkoztak. Gyárilag. Ezeket az új horgokat kellett volna kipróbálni. Megmérettetni.
Apropó, legyek. Az egyik hajnali expedíciómból hazafelé, még a biciklin, megfogadtam, a három kedvencemen kívül úgy hajítom ki az összeset a dobozomból, a szárnyuk sem éri a földet. Még mit nem! Teljesen feleslegesen foglalják a helyet, az én három legyem pontosan tudja a dolgát nélkülük is, ráadásul csak a drága időmet rabolják a csereberélgetéssel. Ki velük!
Így maradt a három kedvenc, három méretben. Valahogy így:



Ez a három pedig mindent megtett a sikerért. Csábítgatták a balinokat így is, úgy is, minden siker nélkül.
A balinok meg már annyira mentek, egészen a szélében raboltak. Egy-egy jól sikerült attak után majd kiszánkáztak a partra. Csak a legyeket nem. Az istennek sem.
Ezt a taktikát folytatta egy jól megtermett is az egyik kőkupac vízbe lógó lábánál. Rabolt egyet innen, majd, akár a villám, újból villant a teste, most meg onnan. Neki készültem a dobásnak, a két légy éppen ott ért vizet, ahol szerettem volna, húzhattam vagy húsz centit, amikor berobbant a víz. Még fel sem ocsúdtam, a zsinórom már a meder felé mutatott. Na, Szent Péter! Tartsd azt a gombostűt rendesen a hal szájában, ki ne csússzon valahogy!
A hal meg csak körözött, le-fel úszott. Mintha érezte volna, egy kicsit több most a tét. De a végére aztán belefáradt a sok huzavonába, és engedelmesen hagyta, hogy alátoljam a szákot.



Micsoda gyönyörű darab! A horog is tökéletesen ült a szájában. De nicsak! Miféle kocsmai verekedővel hozott össze a sors?! Ilyen ábrázattal még nem találkoztam. A hal feje olyan sebes volt, akár egy huligáné. A súlya viszont! Remek darab, az egyszer biztos! Gyorsan búcsút vettünk egymástól, aztán, mivel már a Nap is befejezte a munkát aznapra, magam is csomagolni kezdtem. A kistáskámba.
Ó, még el sem dicsekedtem a csapatunk legújabb tagjával! A kistáskámmal. Ott virít a kép közepén.



Nem látni? Így már jobb?



Újat írtam? A fenét új! Van ez a táska vagy harmincöt éves. Kicsit talán több is. Még az Anyám vette nekünk, legyen mit cipelni a kirándulásokra. Egyet az öcsémnek, egyet nekem. Ismerve magunkat, fogalmam sincs, hogyan vészelték át ezt az időt (Mert mindketten megértük a forintunkat.). A lényeg, ez a kis táska éppen olyan jól teszi a dolgát, akár egy Ł120-os (na-na), Ł150-os (de kérem!) vagy akár egy Ł200-os (ez már azért kicsit sok!). Minden elfér benne. Pont nekem való.



De vissza a Dunára! Újból itt csetlek-botlok, ahol az első alkalommal, októberben immár másodszor. Erről a napról viszont nem sok a mondanivalóm. A folyó még egy utolsó kísérletet tett, hogy eláztassa a part menti fák tövét, nyolcvan centit rakott magára.  Ha az az egy kis domolykó nem ugrik a legyemre, üres kézzel mehettem volna haza.
Sokat tépelődtem. Mit csináljak? Áldozzak fel még egy utolsó napot a szabadságaimból? Megéri? Hiszen már október közepén is túl vagyunk. Mi lesz,ha…?
Nem lesz semmi, legfeljebb sétálok egyet. Viszont egy újabb kipróbálni való akadt: az új süllyedő zsinórom. Itt az igazi szezonja, nem maradhat szárazon!
Már megint a köveken bukdácsoltam. Ugyanott. Ha jól számolom, harmadszor. Az előkén két kicsi légy, két új, még nem próbált horgon. Dobom, húzom őket, de egyenlőre semmi. Még a domolykók sem dugják oda az orrukat a legyek hátsóihoz. Teljes csend. Na jó, vissza a nagyobb legyekhez! Talán majd azokkal.
Ahogy kötöm fel az előkére a két kedvencet, egészen kicsi rablás az egyik kőrakás tövében. Amint készen vagyok, már ott vezetgetem a gyors és a lassú határán. Negyedik dobásra? Ötödikre? Mint a nyíl, vágódik ki jókora vircsafttal egy balin, és már érzem is, ahogy rántja be a zsinórt a meder felé. De korai volt az öröm. Éppen csak kettőt rúg, aztán búcsút mond. Mégsem lennének jók ezek a horgok (Már megint újabbakat tesztelek.)?
Alig mentem lejjebb a rövidre sikerült csatától, ugyanott már rá is kezdett egy egészen szép. Mégsem szúrtam meg nagyon, esetleg ez egy másik? Még kétszer bolondított meg, mire megértettem: a legyeim itt most teljesen feleslegesek.
Nem akarok senkit sem azzal untatni, mennyi, kitűnőbbnél kitűnőbb helyen próbáltam a legcsekélyebb eredmény nélkül.
Végre elértem oda is. Jellegtelen hely, ugyanúgy limánylik, mint a többi száz helyen. Azaz mégis más volt. Dobásom után a legyek nem nagy utat tettek meg a víz alatt, amikor egy óriási rántás után a botom félkörben, az orsóról meg megy lefele a zsinór. Egek Ura! Mi lesz most? A barna madzag már fogyóban, lassan a backing első méterei is útra kelnek. De nem. Végre sikerül megfordítanom, de még így is visszaszalad a meder felé. Eljátszuk még ezt néhányszor, mire sikerül a szákba lódítanom.



Formás, gyönyörű jószág. A horog pedig olyan szakirodalmian ül a szájában, alig tudom kiszedni.
Végre sikerült ez is. A horog nagyszerűen kiállta a próbát, meg kell dícsérjem.
Azt hiszem, ez a hal nagyot lendített a hangulatomon, még a gondolataimat is más irányba kanyarintotta. Azon kezdtem el gondolkodni, milyen is lehet egy padmalyos porong. Aztán egy ilyen porong közepén híres szaktekintély ül a csónakban, süllőre várva. Egyszerre beakad, rángatja mindenfelől, de nem enged az istenadta. Most meztelenre vetkőzik és furukawázva kiszabadítja beakadt wobblerét.
Na jó, azt hiszem, mégis inkább a szemben lévő hegyeket bámulom. Jobb lesz az nekem.



Nagyon furdalta az oldalamat az az első balin. Ha nem szúrta meg a horog, talán már el is felejtette a koradélutáni afférunkat.
Nem felejtette el. Vagy csak jóllakott. Eltelt a puha sneci falatokkal. Ezért aztán újból nekiindultam, de már csak a számomra ígéretes helyek juthattak szóhoz. Az idő nagyon szorított.
Talán éppen arra gondoltam, milyen jó, hogy még október 18-án is sikerült fognom egyet, amikor egy szintén jellegtelen helyen a brutális légyrablás testvére jelentkezett. Irány a meder, zsinór le, zsinór vissza, aztán újból le, újból vissza. Végül ez a hal is a szákom vendége lett. Jól megtermett példány, annyi szent. Ráadásul milyen erőben vannak? Jó húsuk lehetett idén a sneciknek.



Szerencsére lassan rám sötétedett. Szerencsére, mert olyan fáradt voltam, inkább csak lődörögtem mint mentem előre. Egy-két dobás itt és ott, de amit már úgyis tudtam: vége a mai napnak. És aligha nem, hiába is tervezgetem azt az utolsót szerdát, számomra vége a szezonnak is…










4 megjegyzés:

  1. Jól sikerült ősz :) lehet mire emlékezni, a téli estéken. Hogy muzsikál a süllyedő, nekem is van, de talán egyszer próbáltam vele..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ide ilyenkor már kell(het) a süllyedő zsinór. Azért nagy csodát nem kell várni tőle, ez a madzag, ami nekem van, a sodrásban kb. 40-50 cm mélységben tartja a legyeket. Ez ide mostanság elég. Persze, ha a halak beljebb állnak és mélyebbre, az én legyes botommal már nem érem el őket. De nem is baj.

      Törlés
  2. Hát így kell szezont zárni kéremszépen...

    VálaszTörlés
  3. Azért egy-két hetet várhatott volna még ez az idő. Milyen telhetetlen az ember, pedig ilyen klassz októberre nem nagyon emlékszem.

    VálaszTörlés