Azok a dunai balinok…

 

 

 

 

 

 

 

       Századszor nézem meg az órámat. Lassan ¾ 5. Nagyjából ½ órája állok a Dunában és várok türelemmel. Már kivilágosodott, az első jászok is megkezdték a forgolódást a vízfelszinen, de azoknak a bizonyos tolóhullámoknak még nem akaródzik jönni. Na, de talán most! Ott messzebb! És éppen felém tart!

Közben egy hajnali madár ül a hátam mögötti bokrok egyikére, és dalolászni kezd. A víz egyre közelebb púposodik, a madár egyre hangosabban énekel. Szinte már nem is csiripelés ez, hanem egy durva üvöltés az egész. Még egy másodperc, a hal éppen a legyem előtt, egy loccsanás!... és vége.

    Édes Isten! Hol vagyok?! Szétnézek, eltűnt a Duna, bokrostul, madarastul, eltűnt a balin, minden elcsendesedett. Mellettem alszik a feleségem, és a kislányom nyugodt szuszogását is hallani. 04:40. Ja, igen. Az órám madárcsicsergéssel ébreszt. Kelnem kell. Ideje a kötelességem után látni.

 

 

Így tél végén/ tavasz környékén már nem ritkák az ilyen „rettenetes” álmok, jelzik, lassan közeledik a szezon. Amikor aztán újra járhatom kedvenc vizem partjait, és kergethetem a folyó rafinált balinjait. Azokat a híres dunai balinokat.

 De azok híres a dunai balinok erre mifelénk bizony igen különös jószágok. Nem is tudom, miért pazarolom rájuk azt a sok drága időt. Mert hálátlanok, fittyet hánynak a befektetett energiára. Nem mondom, előfordul, hogy megtáltosodnak, ilyenkor aztán szüret. De ez a legritkább eset. Igen sokat koptatom a csizmám talpát, mire egyikük-másikuk hajlandó vásárra vinni a bőrét. Mégis fanatikus rajogójuk vagyok. Rajongója csűrt-csavart gondolkodásuknak, kiszámíthatatlan viselkedésüknek, intelligeciájuknak. Ezért aztán még csak rekord példányokra sem fáj a fogam.

 

 

Egy könyvben olvastam, a lazacozás annak, aki valóban szenvedéllyel űzi azt, inkább Dante Pokla, mintsem Alice Csodaországa. Néha magam sem érzem ezt másképp, ha a balinokat hajkurászom valamelyik sóderpadon. Hiába minden igyekezet, a hajnal előtti keserves ébresztő, a legprímább legyek, nem történik a világon semmi. Néha ugyan megmutatja magát egyik-másik (ahogyan a lazac is – ezt is abban a könyvben olvastam), de melehetősen nagy csendben lapítanak. Vajon miért? Nem kérdezek én ezzel semmi újat, előttem már számosan törték a fejüket e felett. Választ adni ugyan egyikük sem tudott, hála Istennek, mert akkor már csak az üres vizeket bámulhatnánk. Máskor meg? Eszeveszett iramban támadják a legyet, nem kímélve alkatrészeik egyetlen darabkáját sem. Ilyenkor kell aztán az a misztikus hidegvér! Mert a legtöbb elrontott dobás, gubancolódott, össze-vissza beakadt zsinór ilyenkor adja ki minden dühét! Mikor pedig végre a káoszból előkerül az előke vége, már csak a levett kalapjával integethet a V betűt húzó uszony után az ember.

Világ életemben nem gondoltam, hogy valamikor ennyire a paripakeszegek rabjává válok. Nagyon régtől járom a Duna mindkét partját, de mindig más volt az érdekes/értékes, ezek a halak valahogy csak olyan „Na, már megint egy balin!” mondat kiséretében úszhattak el. Azután, ahogy hozzájutottam első legyes felszerelésemhez, egy időre még a Nagy Víztől is elfordultam.

 

 

 

Mert bizony néhány évre felcsaptam pisztrángásznak. Hűtlen lettem a Dunához. Bejártam a Tátra patakjainak, kisebb folyóinak nagyobbik részét, ahol egészen jó eredménnyel dobtam a legyet a pisztrángok orra elé. Igen, titkon reméltem, mindig a pisztrángok figyelnek majd fel elsőként apró műveimre, ugyanis a pénzes pér a kezdetektől fogva nem vonzott. Nem ejtett rabul nőiessége, illata, ördög tudja miféle istenített tulajdonsága. Szóval pisztrángásztam. Mellette az Ipoly és a Garam domolykóit riogattam, több-kevesebb szerencsével. Egyszer aztán elkezdtek elfogyni a domolykók, a Tátra pisztrángjai pedig kisebbek lettek, pirospöttyös ruhájukat szivárványosra cserélték. Nagyon úgy festett, minden körülmény a dunai villámkeszegek malmára hajtja a vizet. Végül azon a júliusi reggelen, az első megszákolt és remegő térdekkel megbámult közel kétkilós, műlegyes balinom adta meg az utolsó lökést. Minden eddigi műléggyel kapcsolatos gondolatom átértékelődött.

 

 

 

 Újra a Duna felé kacsintgattam. Már nem volt olyan félelmetesen nagy víz. Kimondhatatlan szerencsémre, a polcomon porosodó avitt horgászújságok sárguló lapjain szinte ódákat zengtek a balin műlegyes horgászatáról, ötletek tucatjait zúdítva gyanútlan fejemre. Így aztán kicserélődtek alumínium legyes dobozom lakói is. Elkezdődött a máig is tartó kísérletezgetés a formákkal, mérettel, színekkel, amik aztán vagy megmaradtak, vagy az enyészeté lettek. Hittem legyekben, amik az egyik évben balint balinra halmoztak, na, persze csak olyan dunaiasan, azután hiába próbáltam évekig, kedvenceim rájuk sem bagóztak, ellenben egy másik, amelyikről nem is gondoltam volna, folytatta megfakult tekintélyű kollégája dicsőségét. A Tökéletest máig nem sikerült megtalálnom, ami, azt hiszem, egyátalán nem nagy baj. Hiszen Ian Wood, a Trout and Salmon magazin egykori főszerkesztője, valamikor a hatvanas évek derekán is azt írta, ha meglenne a tökéletes légy, akár szögre is akaszthatnánk a horgásztarisznyát és mehetnénk golfozni. Azért van ebben egy kis igazság. 

 

 

  

 Végül sikerült összeállítanom máig legkedvesebb felszerelésemet, így minden akadály elhárult dunai műlegyes karrierem elől.

Az én szezonom nem ér véget. Tulajdonképpen el sem kezdődik. Az év háromszázhatvanöt napján tart. Éppen olyan lelkesen készülök az első tavaszi horgászatra januárban vagy egy júniusi este a másnap hajnalra. Szerencsére mára már leszoktam a téli, szobai botsuhogtatásról, de csak a JóIsten a megmondhatója, balinos legyeim mennyi átalakuláson estek át az elmúlt hét év meddő hónapjaiban. Minden tél egy örökkévalóságnak tűnik számukra. „Vajon én leszek a következő?” Egy suhintás a pengeéles késsel, majd a lecsupaszított horog új köntöst kap. Sajnos ezek a metamorfózisok is egyre ritkábbak, lassan elkezd kialakulni a végleges összeállítás.

 

 

 

Azután a könyvek, újságok, legtöbbször a múltból. Ezek a megsárgult lapok képesek egészen megbolondítani az embert. Balinok itt, balinok ott. „Hét balint fogtam egy óra alatt!”, „Príma műlegyes készségem recsgett-ropogott a kapitális balin alatt!” Micsoda cikkek! Ráadásul legnagyobb részük a Dunáról eredeztethető. Érdekes, soha fel sem tűnt, a mi környékünk mindig kimaradt a felsorolásból. Hatalmas balinok kerültek elő a szigetközi, pesti-Pest alatti, gemenci, bajai, mohácsi Dunáról. Innen viszont semmi. Ám ez engem soha nem gátolt a tervezgetésben. Akár itt, a város alatt is eshetett volna az összes fogás. Így aztán mindig azzal a tévhittel indulok el nap nap után az én kedves balinjaimhoz, hogy majd egy igazi Eldoradot találok valahol mifelénk.

 

 

 

De ezek a dunai balinok itt nem járnak csordában. Itt nem lehet megunni a horgászatukat, ahogyan olvastam egy balatoni horgásztól, itt minden balin kincset ér. Eldorado innen messze van. Ez itten a Duna, medre telis tele új reményekkel…

…és azokkal a híres dunai balinokkal…

 

 

 

Romhányi József: HAL-DAL

Romhányi József: HAL-DAL

Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,
hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.
Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket,
mely a parton ülő horgászban ért véget.
- Bekapom! Ez finom falat!
- mondta volna a víz alatt
a ponty, hogyha
a pongyola
természet nem teszi némává a halat.
- Csak kapd! - biztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú csuka.
- Csak a végén meg ne bánd,
mert a horgász veleránt!
- És ha kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a rendes pecás,
s még nem vagyok negyvendekás.
- Sületlenség! - szólt a márna.
- Ki lenyelné, pórul járna,
mert aki bekapja az ellenség horgát,
annak bizony elvágják a torkát.
- Ugyan menj a víz alá! - förmedt rá a ponty -,
ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta a csalétket sebtiben,
aztán kisült az igazság. Tepsiben.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve (részlet)

Most, hogy az időjárás lerakatta velem a horgászbotot, végre újra kedves könyveimben búvárkodhatok. A napokban Herman Ottó könyve volt/van porondon, ott találtam ezt a pár sort, 1720-ból. Érdekes, mennyit fejlődtünk azóta - visszafelé...

A forrás im ez: "Calendarium oeconomicum perpetuum," mely magyar nyelven látott napvilágot Kassán 1720-ban, később Győrött 1753-ban. E két kiadásban a halastóra vonatkozó regulák kiegészítik egymást s lényeg szerint a következők:

Januarius. Bódog asszony hava. Ha újév napján a nap tisztán és világosan fényeskedik, az esztendő hallal bővelkedik. Ebben és az jövendő hónapban az halastókban, a kiken víz nem foly által, ha béfagytanak mindennap lékezzék, hogy meg ne fúllyanak az halak benne.

Februarius. Bőjt elő hava. Halastókat halakkal megrakni utolsó fertályon. Az Csukák Szt. Mátyás nap táján júvnak.

Márczius. Bőjt más hava. A halastókbúl az apró halakat kifogni, és máshová tenni, hogy nőjjenek, első fertállyán az holdnak, avagy hold tölte előtt.

Húsvéttól fogva Szt. Jakab napig mindenféle hal ívik, azért ez idő alatt nem kellene öreghálókkal halászni, hanem a nagy vizekben, a hol nád nincsen; de a tókban és a nádason a partoknál nem kellene engedni.

Aprilis. Szt. György hava. Az pontyokat, a kik ivadékra valók, Szt. György nap táján kell az halastóban ereszteni; t. i. hármat ikrást, kettőt tejest. Az halastót pedig, hova a halakat bocsátyák: elsőben meg kellene szántani; és ha lehetne teletszaka állana víz nélkül.

Három féle tót kiván az ponty; másban köll ő néki lenni a hol ivik, másban a hol nevekedik; harmadikban a hol hizik. Hasonlóképpen a fiatal Pontyok is; egyikben legyenek az esztendősök, másikban kettő, harmadikban három esztendősök; a kiket azután ki köll venni és az öreg tóban bocsátani, a hol hizzanak.

Május. Pünkösd hava. Ebben az hónapban kezdődik az horgászat, gelisztával, vagy cserebogárral, vagy rákkal.

Junius. Szt. Iván hava. Urnap után kezdődik legjobban a rákászat és Anguilla (angolna) fogás.

Julius. Szent Jakab hava. Szent Jakab nap után a Halászok halászhatnak az öreghálóval egész Húsvétig, mert a vívásnak ideje elmúlt.

Augusztus. Kis-Asszony hava. Ugyan ebben az időben - Sz. Bertalan nap táján - megszünnek a halak hosszában nőni: hanem hizni kezdenek és temérdekek lesznek.

Ebben az hónapban szecskőt avagy nyers ráklábat tesznek a horogra; de eléb le kell vonni az héjját.

Szeptember. Szt. Mihály hava. Ebben az hónapban az sok külömb-külömbféle halászat vagyon. Az pontyokat is kihalászszák és más tókba vetik az nevelésre; az ivadékokat is kifogják és más tóba hányják, a hol nagyobb helyek vagyon az nevekedésre. Horogra fogják a halat Bőgölylyel, ha a szárnyát elszakítják. nyers, büdös ráklábbal és farkkal; de az héjját levonyák.

Október. Mindszent hava. Szt. Gál nap táján Halas tókat kihalászni, az az 14. Octóberben.

December. Karácson hava. A Tókra vigyázni köll és jól megtisztítani; ha be fagynak, szorgalmatosan lékeket kell rajtok vágni, hogy a halak meg ne fúllyanak a jég alatt.

Még mindig október

Ahogyan Ti sem, úgy magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra klaviatúrát fogok. Történt pedig, ma délután hazafelé menet beugrottam anyósomhoz. Neki sóhajtoztam, ilyenkor a legjobb lenne  Dunánál. - Akkor miért nem mész? - kérdezte. Tényleg, miért nem?
Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, gúnyát cseréltem, és úgy negyed óra múlva már a gyűrűkbe fűztem a zsinórt. Rablás egy darab sem volt, de ez most nem is érdekelt. Már a biciklivel is lassan mentem, szép komótosan. Hirschfeld Sándor, a múlt század egyik legnagyobb erdélyi műlegyese mondta/írta egy Sporthorgász újságban, valamikor 1940-41 körül, nem szabad sem irígynek, sem telhetetlennek lenni. Amit ott Fönn elrendeltek mára, az úgyis csak a tiéd lesz. Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt.
Na, már megint elcsavarogtam a sorok között, aminek kizárólag az az oka, hogy nem volt egy fia kapásom se'. De mondtam, most ez nem számít. Élvezem a napsütést, a dobálást, szóval jól megvoltam. Közben kipróbáltam egy kék-fehér Thunder Creeket, ami Lezli kedvence, és amivel nekem még soha egy fia halat sem sikerült fogni. Ez történt most is, le is léptettem az előkéről, aztán a néni varrta kalap szélén egyensúlyozta végig az egész délutánt.
Hal továbbra sem jelentkezett, viszont jött hegymenetben a régen látott ms Tisza egy bárkával, meg egy barom nagy szállodahajó, barom nagy sebességgel. De aztán utánuk is elcsitult a víz. Hal még mindig semmi.
Egy végighorgászott kör után pedig kifelé menet a vízből mindenhonnan férfivalagak vicsorítottak rám.

 Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem eléggé gyomorfordító látvány Géza bá aszott segge, arról nem is beszélve, sok biciklis ott áll meg pihenni a gyerekeivel.
Hagyom is ezt sok ocsmányságot, helyette inkább fogok egy balint.

 Természetesen a már ismert 10-es Spuddlerrel. Nem olyan nagyot, mint szombaton, de ez nem is lényeg. Október van, nyugalom van, boldogság van.
Gyönyörködjetek ebben a dunai szépségben, én pedig emelve újdonsült kalapomat, ilyen békességes őszt kívánok Mindnyájótoknak!
Szevasztok!

Október 5-én, valamikor délután

Beszélhettek nekem nagyképűségről, de amikor ma reggel már száz százalékká vált a délutáni pecám, valahogy éreztem a nap tökéletes kimenetelét. Semmi kínai meg mittom én, milyen filozófiai megérzés, csak valahogy benne volt a levegőben. Talán a Duna partján töltött harmincöt évnek tulajdonítható.
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.

 Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.

Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.

Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.

Valahonnan az utolsó kő mögül jött.

Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:

Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!

Uborkaszezon? Szerencsére mégsem

Úgy eltűntek a balinok a legyező bot hatósugarából, hogy na! Beljebb és mélyebbre költöztek. Két éve ilyenkor még rendkívül lógattam az orrom emiatt, de tavaly felvilágosodtam. Elő a pörgentyűs botot! Készítettem nagyobb legyeket, mögé meg csináltam tviszterfejre bucktailt. Mindjárt megelevenedett a víz.
Nem volt ez másképp idén sem. Csak most egy kicsit lájtosabbra vettem a szereléket. Még vagy 14-15 éve vettem egy príma kis kétméteres Hardy pörgetőbotot, ráadásul abban az időben sikerült elkunyerálnom végre a haveromtól féltve őrzött D. A. M. Quick 1202-esét is. Most aztán, hogy a műlegyes láz hőemelkedéssé csillapult, leporoltam a régi párost, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Megmutatták.

Ez itt három hajnal eredménye. A sok kisebbet nem is említve...

Két fűz között - olyan kéretlen ajánlóféleség

Az a gyanúm, képtelenség egy könyvről, filmről, zenéről objektív véleményt írni. Ezt nekem egyetlen kritikus sem fogja az életben megmagyarázni. Erre az objektivitásra most magam sem törekszem, ezért egyszerűen elmondom, milyen érzéseket csalt ki belőlem ez a kis könyv. Eszemben sincs a tartalmát szolgaian elmesélni, sem érettségi írásbeli esszét készíteni.

Óriási szerencsémre sikerült elolvasnom a magyar horgászkönyvek 99%-át, jót, rosszat egyaránt. Ez a sok könyv aztán kialakítot bennem egy sorrendet, mind időbelit, mind stílusbelit. Sajnos az utóbbi évek nem nagyon remekeltek jó kiadványokkal (Leszámítva dr Hunyady Attilát – de ez szintén szubjektív), sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, számomra valahol az ötvenes években megállt az egész magyar horgászirodalom. Nem tudom értékelni sem Vígh József  "klasszikusait", sem Antos Zoltán szakmai cikkeit, hogy a legismertebbeket említsem (Szili László pedig nálam a „vad a vetésben”.). Nekem kissé szögletesnek, kissé "népi demokratikusnak" tűnnek, hiányolom belőlük a kedélyes, anekdótázó stílust, ami az 1945 előtti időket jellemezte.

Szóval nem rajongom a modern magyar horgászirodalomért. Ezért aztán vegyes érzelmekkel írtam Balázsnak, küldjön már egy példányt, szeretném elolvasni. Éppen kapóra jött nyaralásunk, "majd egy csendesebb nap nekihasalok, aztán meglátom, mi lesz".

De mi törénik, ha nem fog tetszeni? - merült fel bennem a kétely, mindjárt azután, hogy megrendeltem. Hogyan mondom meg? Hiszen mindkettőjüket ismerem, megbántani, megsérteni pedig még idegeneket sem szeretek, nem az ismerőseimet (Szerencsére ez a félelmem aztán alaptalannak bizonyult.). No, mindegy, lesz, ahogy lesz.

Hála Istennek a fentebb említett ismeretség már mindjárt a könyv elején nagy segítség volt. Mert a két szereplő az én fejemben rögtön a két író arcát kapta meg. Innentől aztán minden könnyedén ment.

Azt hiszem a horgászok egy része, legnagyobb részét akartam írni - de ez már régen nem igaz, hiszen kinek mutogatná meg a drága fölszerelést, a hatalmas halakat - nagyon is vágyódik egy Köd-sziget után. Ez a Sziget aztán teljesen mindegy, merre van, Balatonon, Dunán, egy eldugott kis patak partján, sőt sokunknak sokszor egy csendesebb otthoni sarok is megteszi. Ahol nincs senki és semmi, csak a horgászat. Aki tudja, miről beszélek, az nagyon hamar azonosul Halásszy izgalmával, már a készülődésnél. Egy forgatóköny a fejben, mindennek úgy kell történnie, és amit egykettőre felülírt Döme (Éppen tegnap esett meg velm, hogy a forgatókönyvemet átírta két másik horgász, akikkel nem csak osztozkodnom kellett a hajnali Dunán, hanem a legjobb helyeim kellős közepébe másztak bele.). Nekem sajnos Döme problémája az ismerősebb, amikor úgy minden megtelik és az ember csak menne világgá (Ó, kedves haladó, modern világ!). Mondjuk Alaszkába. Egyedül lenni. Outsidernek lenni.

Ez a könyv pontosan erről szól. Álmodozások ezek, kérem, álmok, amik ott születtek az íróasztalok, horgászbotok fölött. Pedig majdnem elhittem, létezik még ilyen hely. De ezek az álmok bizony azok is maradnak. Mert itt nincsenek már Köd-szigetek, nincsen már egyedüllét, a kutató orrok minden talpalattnyi Csöndet kiszimatolnak, két hét múlva pedig már a palota alapjait ássa a gép. Nagyon nehéz ma egy négyzetméter magányt találni. Ebben segít ez a kis könyv, ez a néhány oldal. Ezért tessék beszerezni, ezért tessék elolvasni, akár többször is, mert legalább az illúziója legyen meg annak, amit réges-régen elvesztettünk! Csend, magány, barátság. Nem is kell ezt tovább ragozni.

Én ezt a könyvet a polcomra az értékes könyvek közé tettem. De ez már megint csak szubjektivitás…