Tavaszodik. Tavaszodik?

Egészen jól eltelt ez a tél. Hol Szent-Ivány Gézával csavarogtam a Tátrában, még a Garamhoz is eljutottam Vele egy tomojkázásra, hol Justh Ödönnel kerestem a soha meg nem lőtt szarvasbikát. Azután Jurán Vidorral beutaztam a Szepességet, itt a vadászatok mellett ráadásnak még sok jó kedélyű barátjával ismerkedhettem meg. Nem csoda, ha így hamar megérkeztem a tavaszba!

Micsoda szerencsés a magyar vadász! Ha malaca van, Oculival már előkerül kedves madara: a bagolyfejű szalonka. Az esti félhomályban várja őt, ahogy pisszegve, korrogva cikázik át a feje felett. Ha nem is kap puskavégre belőle egyetlen darabot sem (ezt ma már nem is szabad), mégis, csupa boldogsággal megy haza. Látta Őt.

A magyar vadásznak így érkezik el a tavasz.

Ellenben mit kaptunk mi, magyar műlegyes-balinos horgászok, akik itthoni vizeken próbálgatjuk a szerencsénket? Május elsejét. Magasba tartott öklű, verejtékes, izzadtság szagú, vörös, szörnyű ünnepet. Ünnepet? A fenét ünnepet! Komédiát.

Hála Istennek, ez ma már csak nyomokban kísért (ámbátor ezek a nyomok még elég erős rajzolatúak). Ha talán néhányan emlékszünk is a borzalmas lármára és a buta fejek tömkelegére, akik annyira szerették ünnepeltetni magukat, valahogy el kell hinnünk: ennek egyszer s mindenkorra vége!

Így aztán semmi megindító nincs május elsején.

De idén különösen nem várom az egész kezdetét. Régebben? Ilyenkor már tervezgettem, hol is próbálom majd először. A sóderes végén, ahol kövek is vannak már a vízben? Esetleg ott, ahol nemsokára sneiderek százai vonulnak fel szaporodásra? A város alatt? Hol látom majd szétugrani először a kishalak csapatait, a közéjük vetődő balintól megrémülve? Mind-mind megfejtésre váró kérdés volt. Eddig.

Idén nem. Idén nincs biciklizés a Duna mellett, félszemmel a vizet bámulva, nincs percenként kinyitott-becsukott legyes doboz, nincs tervezgetés. Egyik nap megy a másik után.

A zsinórok még laza karikákba szedve hevernek a szekrény mélyén, az előkék az előző szezonról maradtak, a legyek nem különben. Minden apró-cseprő, ami kellhet, a foltos hátizsákba dobálva.

Még azt sem tudom, mire is fogjam az egészet? Az elhúzódó hideg? Az egyre üresedő Duna? A nap nap utáni kínlódás?
Ez valóban én lennék?

Aztán meghallom az első rigó hajnali fütyörészését. Sőt, már nem olyan koromsötétek a hajnalok sem. A zsinórok is a helyükre kerülnek, a legyek pedig…!

Egyre többet tekergek, mindenféle kifogással, a Duna partján. Ha a gyerekekkel vagyok, fél szemem rajtuk, fél szemem a sodráson. Nini, kiugrott egy hal! Most újra! Ott már a legyekkel is elérném őket. Valamikor meg kellene próbálni!

De a víz még hideg, koszos is. Most éppen árad. Így hűti le a Dunát, vele együtt pedig engem is. Pedig de nagyon viszket a tenyerem azután az átok műlegyes bot után! De hiába.

Bizony hiába, még csak április elejét írjuk...