Újra együtt! avagy Feltámadott az orsó!

2007-ben már éppen elégszer lapoztam át a régi katalógusokat ahhoz, hogy végre rászánjam magam egy régi Hardy Princess vásárlására. Mindenképpen kellett egy nagyobb orsó, mert az LRH túl könnyű volt a bothoz. Egy Hardy Bros gravírozású, két csavaros zsinórvédős éppen megfelelt.

Annak rendje és módja szerint  a csomag megrendeltetett és megérkezett – egy antik botos-orsós boltból vettem - , torkomban dobogó szívvel kibontottam, majd kb. öt nyögvenyelős tekerés után szétszedtem és láttam, a tengelyt valami Isten barma fogóval kitekerte az orsóból és elég slendriánul rakta vissza. A lényeg: az orsó használhatatlan volt! Mai fejjel azonnal visszaküldtem volna (ezt aztán később, egy másik orsónál meg is tettem), de akkor még igen zöldfülű voltam az ilyen rendelésekkel. Elájultam.

Amikor aztán magamhoz tértem, első dolgom volt egy esztergályost keresni. Én marha, én igen nagy marha, az egyik ismerősömhöz vittem, aki háromezer forintért csinált három vasdarabot. Három használhatatlan szemetet. Újra elájultam.

Amikor aztán ebből is magamhoz tértem, az egyik haverom elvitt az apósához – szintén esztergályos - , akinek odaadtam az orsót, külön hangsúlyozva: 55 fokos, angolszász menetes! Elvitte a műhelyébe, majd egy perc múlva megjelent.

- Ez 55 fokos? Simán bele megy az ötös csavar.

-Ne má! Az nem létezik!

- Pedig itt van ni!

És szépen becsavarta az ötös srófot.

Nem elég, hogy az a tróger drehás (az első) három ócska hengert fabrikált, átvágta a menetet is, és úgy adta vissza az orsót. Ezért nem került vissza az eredeti tengely sem a kezembe. Ócska alak! Csinált vagy ötvenezer forint kárt! Ismét ájulás.

Amikor ebből a harmadik ájulásból is magamhoz tértem, már volt új tengely, de valahogy nem úgy működött, ahogy kellett.

Na, sebaj. Nem adtam fel. Még a régi munkahelyemen volt egy nagyon jó esztergályos, most őt kerestem meg. Tíz doboz sörbe került, de végre volt használható tengely. Sőt, még egy tartalék is! Ráadásul kiválóan szuperált! Még azt sem bántam, hogy a tengely vége nem volt lekerekítve. Amolyan hardysan.

Az évek teltek, nagyszerű horgászatok, csodás balinok. De aztán…

Ha jól emlékszem, akkor valamikor 2011 tavaszán kitakarítottam az orsómat, és eközben valami szösz bekerült a dob és a tengely közé. A dob meg... Se előre, se hátra. Se le, se fel. Azt hittem elbőgöm magam, de az orsót ez sem hatotta meg. Hiába próbáltam szétszedni, dob és tengely eggyé váltak. Sajnos a kiszabadítási műveletek során az orsó dobja úgy megsérült, használhatatlanná vált. Ájulás, ha jól számolom, immáron negyedszer.

Így aztán egy semmire sem jó Princess gazdája lettem (közben vettem egy másikat is, ezért horgászni tudtam).

Szegény feje ott porosodott 2013 szeptemberéig, amikor egy kanadai ismerősömnek mutattam, milyen csúfság esett rajtam ezzel az orsóval. Erre közölte, ne hagyjam itt parlagon, egy ilyen orsó az USA-ban $200-250-ba kerül. Adott egy címet, ahol garantáltan megjavítják.

El is felejtettem az egészet, de vagy három héttel ezelőtt eszembe jutott, mi lenne, ha elküldeném arra a címre az orsót? Néhány emil után becsomagoltam, postára adtam, majd aznap még egy magyarázkodó levelet is küldtem az öreg Hardy gyalázatos állapotáról.

Eltelt két hét, azután megérkezett. Ugyanolyan dobogó szívvel csomagoltam ki, ahogyan akkor, első találkozásunkkor. Nagyon megváltozott. Megfiatalodott, valósággal újjászületett. És a hangja. Az az igazi, hamisítatlan Hardy-sound! Micsoda boldogság!

Most ismét együtt járja a vízpartot – és a sekélyebb vizeket – a régi nagy csapat, hogy balint balinra, emléket-emlékre halmozzanak.

A kiváló mesternek pedig itt is szeretnék köszönetet mondani! Ha pedig valakinek az orsója szintén lebetegedett, itt kikúráltathatja minden bajából:

 http://www.archuletasreelworks.com/

A legfelső kép újjászületésének első horgászatán készült. Egy teljesen üres (nek tűnő), teljesen süket (nek tűnő) Dunából.