avagy Heddont a hedonistáknak
Igen megörültem amerikai barátom emilének,
amiben megemlítette, elhozná a nádbotot kipróbálásra, amit már két évvel
ezelőtt is beszéltünk. Állítólag. Mert én bizony nem, hogy erre, de még arra
sem emlékeztem, van-e Kennek egyátalán nádbotja. Mindegy, a lényeg, hozza a
botot, suhintsak már vele egyet-kettőt.
Mivel nagyjából évek óta szemezgetek
különböző márkájú és hosszúságú nádbotokkal, de az örökös Tamáskodók, hogy
aszongya:”nehéz is (erről majd később), lassú, takony botok, meg macera, jaj,
meg különben is, a fejem is úgy fáj”, úgy elvették a kedvemet, a végén már nem
is nagyon nézelődtem.
Végre-valahára, Pünkösd hétfőjén sikerült összefutnunk egy dunai balinozásra (persze a balinok ránk se’ bagóztak, ahogy az ilyenkor lenni szokott), amikor egy óvatlan pillanatban Kennek szegeztem a kérdést: „Izé, szóval kipróbálnám azt a nádbotot.” Nosza, több sem kellett amerikánus barátomnak, kiballagott a vízből a kocsijához, majd egy perc múlva megjelent a bottal. Mivel még életemben ilyen szerkezet nem volt a kezemben, valami behemót dárdára gondoltam (lásd fent: nehéz). Ezzel szemben egy filigrán kis botot tartott a kezében, ami egyátalán nem hasonlított a „tudósok” által beharangozott dorongra. A bot mellé még egy Hardy Uniqua orsót is hozott, valamikorról az ősrobbanás korából. Az orsón DT 6-os zsinór, a tökéletes harmóniáért.
Az viharvert Hardy-t nagyon illedelmesen megköszöntem, és
már szereltem is fel az én jó öreg Princessemet a hátizsákból.
Ezen ugyan WF 7
I zsinór volt, de Ken megnyugtatott, a bot bírni fogja.
A tippetet már szinte remegő kézzel kötöttem
meg, majd végül a legyet azt sem tudom, hogyan tettem fel a végére. De aztán
minden egyben volt, kezdődhetett a dobálás!
Maga a bot valóban nehezebb agyon könnyített
grafit társainál, viszont Jézus Krisztus óta tudjuk, a műlegyes horgászat nem a
migrénes, nyafogó lányok sportja. Mindenesetre percek alatt megszokható a
különbség, egy óra után pedig már észre sem veszi az ember, hogy nehezebb egy
kicsit. Mert egészen másra figyel. Az érzésre. Na, itt leszek bajban, mert
egyenlőre azt az érzést, amit egy ilyen bot nyújt, igen nehéz leírni. Még
mielőtt kapnék a fejemre a tradicionális mániám miatt, be kell valljam, ez már
régen nem érdekel. Sem a tweed zakó, sem a többi külsőség. Ezért aztán nem
érhet az a vád, hogy elfogult vagyok. Azaz az vagyok, de nem ezért. Ugyanis
olyan érzésem volt, hogy a zsinór és a légy legapróbb rezdülését is érezni
minden suhintásnál. Tulajdonképpen akár a zsinórt fognám a kezemben és azt
dobálnám. Jól írta vagy hetven éve Szeley Dezső, a zsinórnak szinte egybe kellene
olvadnia a spiccel. Asszem Heddonéknak ezt sikerült megcsinálniuk. Való igaz,
olyan nagyon szűk lúpokat nem lehet vele csinálni, meg nagyon messzire sem
dobni, de ezt a botot nem is erre tervezték. Ezzel minden halat be kell
cserkészni. Ügyesen. Okosan. Óvatosan.
Mivel két reggelem volt a próbálgatásra,
ezért az első napot hagytam az ismerkedésre, a második nap kerülhetett sor az
éles bevetésre.
Kedden már nem is vittem a saját botomat,
csak hátizsákot és a szákot. Miután összecsúsztattam az amúgy kb. nyolcvan éves
fémeket, amelyek a mai napig tökéletesen illeszkednek, már rohantam is a
vízhez. Kennek átadtam a tuti pályát, magam pedig elkezdtem egerészni a
csendesebb rész szélében. Nagyjából hármat dobhattam, amikor gyönyörű burvány
jelent meg a légy mögött. Sajnos balin barátom nem kapta el a legyet, csak
engem sikerült jól megijesztenie. Innentől aztán kettőzött erővel intéztem
rohamot, ami még három kapást, eléggé óvatosat, eredményezett, halat azonban
nem. Igazából nem is nagyon érdekelt, mert ezzel a bottal számomra valóban frenetikus élmény volt a
horgászat. Követtem a zsinór meseszép útját, éreztem, ahogyan megfeszül a bot,
és íjként lövi előre a zsinórt. Akár egy lassított filmben.
A sok dobás között észre sem vettem, szépen
ránk reggeledett. Kikászálódtunk a vízből, én szomorúan szedtem le az orsót a
botról ( aminek szerintem Ken legalább ennyire örült, hiszen így már biztosan
nem tehetek kárt a botjában), és búcsúztam el a Fekete Csodától.
Összességében egy remek kis botot foghattam a
kezemben két hajnalnyit, nagyon sajnálom, hogy nem most kezdtem el e legyes
horgászatot, mert akkor kizárólag ilyeneket vennék. Aki csak teheti, próbálja
ki, egy életre titkos szerelme marad egy ilyen karcsú gyönyörűség!
Viszont nem lenne teljes ez a néhány sor
anélkül a vallomás nélkül, ami még ide a végére kívánkozik. Hiába volt
fellegekben járó a horgászat ezzel a príma ragasztottal, azért megszólalt
bennem a lelkiismeret, és elég sokat gondoltam a tokjában szomorkodó, otthon
maradt Sharpes botomra. Túl sok emlék köt már hozzá, hogy csak úgy lecseréljem,
sarokba állítsam. Remélem ezeket a sorokat most Ő is érzékeli, valahogy
telepatikusan, és megbocsátja félrelépésemet. Mert még sok balin vár ránk itt a
Dunánál.
Végezetül a szürke adatok:
A bot neve: Heddon #17 Black Beauty (
Standard Trout - valamikor az 1930-as években készült)
Osztály: HDH, ez a mostani 6/7-es osztálynak
felel meg
Hossz: 8’ 6” (260 cm )
Súly: az ördög tudja. De nem nehéz, az
biztos!
Szép bot az biztos, hát még ha tudna mesélni :)
VálaszTörlésA "tudósok"-ról szóló részen jót röhögtem, nagyon egyet értek vele. :D
VálaszTörlésEngem is lebeszélt anno minden nagyokos a nádbotról, pedig már leütöttem egy gyönyörű darabot az Ebayen, mai napig bánom, hogy hallgattam rájuk.
Ezek szerint én szerencsés vagyok, hogy a második legyezőbot amit a kezembe nyomtak egy nádbot volt. :) Tetszett egyébként nekem is, bár tényleg furcsa a grafit után.
VálaszTörlésDe még milyen szerencsés!:)
VálaszTörlésNem lenne semmi baj a tudósokkal, ha saját, tapasztalati úton megszerzett dolgaikat adnák közre, nem az amerikai fórumokat kellene magyarul olvasni.
Sok a tudomány, de kevés a tudós.
VálaszTörlésRené Guénon