Sir John (Dr. Pelech E. János): Tárczák a pisztrángászat köréből

 

Meleg?, az nem volt, örökösen esett. Ráadásul már több mint két hete áradt a Duna. Kedvem sem volt menni sehova.

A víz hideg, a halak apatikusak, elutasították a műlegyeket.

Ennek az ínséges időnek a kellős közepén, valamikor május elején csöngetett a postás és hagyott nálam egy csomagot. Akkor még nem is gondoltam, ez a gondosan becsomagolt doboz micsoda kincseket rejtett. Könyveket. De milyeneket!

Az igazság az, ezt a küldeményt, néhány nappal, mintegy prológusként, egy másik előzte meg, szintén egy kis könyvecskével a gyomrában. Gyöngyöshalászi-Takách Gyula: A vadász kiskátéja címmel. Számomra Ő az etalon mind vadászati/etikai, mind világnézeti kérdésekben, és már csak ez a kis kiadvány hiányzott Tőle. De most nem ez a könyv, amiről írni szeretnék, csak szimplán eldicsekedtem vele.

Mert írni szeretnék valamit egy könyvről, ami néhány nap alatt életem egyik legmeghatározóbb remekműve lett. Dr. Pelech E. János (Sir John) írta és Tárczák a pisztrángászat köréből címet viseli. De nehezen mászik az ihlet az ujjaimba.

Nem egy réges rég megjelent és most újra kiadott könyv ez. Nem, nem. Attól lényegesen több munka van benne, amiért hálás köszönet illeti Koczkás Lászlót. Ő volt az, aki, gondolom, időt és fáradságot nem kímélve összeszedte az 1878 és 1883 között megjelent írásokat. Neki köszönhető az, hogy ezek a gyöngyszemek nem kerültek ebek harmincadjára, és most az a néhány kivételesen szerencsés olvashatja (én kettőt is rendeltem magamnak, hála Istennek).

Ezek a "tárczák" abban az időben íródtak, amikor a horgászat még nagyon gyerekcipőben járt Magyarországon. Voltak már jó és igazán jó horgászok, főleg a pisztrángos vizeken, már egy-két egyesület is alakult, de még mindig az járta a horgászokról (ekkor még nem ők égették saját magukat), hogy az olyan valamiféle rúd, aminek az egyik végén egy kukac, a másikon egy naplopó csüng.

Dr. Pelech E. János Felső-Magyarországon élt, itt doktorkodott és itt hódolt a szalmonidák fogásának. Nagy kedvence a sebes pisztráng volt, erről is szól a legtöbb tárca, de nem vetette meg a tomolyka (pénzes pér) horgászatát sem.

A kor minden fogását ismerte, olyan felkészült volt műlegyekből, amelyet sokan megirigyelhetnének a maiak közül.

A könyv lapjairól azt is megtudhattam, hogy még a külföldi, különösen angol, horgászokból is napra kész volt. Alfred Ronalds, akinek 1836-ban jelent meg híres könyve, a Fly Fisher’s Entomology, de Bainbridge, Francis Francis, Stoddard (Ő a skót Isaac Walton) és a másik híres skót, Stewart és az Ő híres spiderjeinek a neve is sűrűn megfordul a cikkekben, Ők ma is elismertek a nagyvilág műlegyesei közt.

Néhány tárca a magyar vizek és a bennük élő halak elherdálásának megakadályozásáról szól, az ésszerű halgazdálkodás megalapozásáért, törvények meghozásáért emel hangot.

De a pisztráng részletes anatómiájáról is olvashattam az amatőr halbiológus tollából, úgy, hogy mint laikus, tökéletesen megértettem.

A könyv 132 oldalon 13 tárcát közöl, összesen 50 számozott példányban jelent meg, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Nagyon szép kiállítású, már ezért is érdemes kézbe venni.

Arra gondolni sem merek, mi lett volna akkor, ha ez a remekmű a maga idejében jelenik meg. Keresni, vadászni rá, nepperekkel egyezkedni. Jobb nem is emlegetni. Jól van ez így, ahogy van.

Utoljára újra köszönetemet szeretném kifejezni Koczkás Lacinak ezért a csodálatos munkáért, ugyanakkor remélem, a jövőben hasonló kiadványokkal még hallat magáról. Kevesen, sőt, talán senki nem tett többet ezeknek a kincseknek a mába való átmentéséért.

Köszönöm!

Végül álljon itt a cím, ahonnan, talán, még rendelhető: koczkaslac@gmail.com

Eddig...

...nem volt valami fényes a szezon. Sem az időjárás, sem az ezzel kéz a kézben járó vízállás nem kedvezett a horgászatnak, különösen műlegyes változatának.

Így aztán nem csoda, ha a koratavaszi napsütés a város végében csordogáló patak mellett talált. Itt áztattam legyeimet, az ott élő domolykók legnagyobb rémületére. A víz alacsony és rendkívül tiszta volt, ezzel is nehezítve a horgászatot.

Mégis! A február végi péntek délután egészen jól fizetett. Öt domolykót sikerült kezeimhez terelgetnem. A horgászatot megnehezítette, hogy a kis víz miatt a légy örökösen a fenékre süllyedt. De mindegy, az öt hal már megvolt.

Most essen néhány szó a sikert hozó műlégyről. Biztosan sokan ismerik a híres Red Tag-et. Nos, a tavaly ősszel a piros farkat narancssárgára cseréltük. Legnagyobb meglepetésünkre az addig apatikus halakat mintha kicserélték volna.

Kapás kapást követett, a domolykótól a jászig kaptak kedvet ehhez a kis légyhez, sőt, még egy jófajta márna is próbára tette a felszerelést.

Na, de vissza a mába! 

Szóval így indult a 2023-as szezon. Ekkor még bizakodtam.

Kár volt. A szokatlan hideg, az örökös hidegfrontok mind a halakat, mind az én idegeimet próbára tették. Ha most beleolvasok a naplómba, igen egysíkúak a bejegyzések: "Semmi.", "Ma ismételten semmi.". Csak egy-egy kicsi domolykó kíváncsiskodott a legyek után.

Végül április 14-én a Duna is elindult felfelé.

Rengeteget jártam a Dunapartot, a legkisebb mozgásra is figyelve. Először itt rabolt egy kisebb balin, aztán ott. Egyik-másik helyen aztán több villámkeszeg is felütötte a tanyáját. Ezzel egy időben nekem is viszketni kezdett a tenyerem a műlegyes bot után.

Mennem kellett.

Az elmúlt hét péntekén végül egy kisebb ágyjelenet (menjek? ne menjek?, ki az ágyból, aztán vissza, aztán megint ki, megint vissza, amíg kiment az álom a szememből) után elindultam. Az eső mondta a magáét, én meg folyamatosan szidtam magam, amiért belefogtam ebbe az expedícióba.

De csak odaértem valahogy. A Duna még szerencsére nem ezt a mostani utálatos arcát mutatta. Nini! Még rablás is volt az előbb. Gyerünk elő azzal a felszereléssel! 

Néhány perccel később már a víz partján álltam. Az alsó légy egy Aspius Orange, a felső egy White&Mallard volt. Az első attakra nem is kellett sokáig várni. Az alig harminc centis vízben kapott a fehér légy után. Egy kis huzavona végén a szákba lódítottam.

Nagyon örültem. Nagyjából egy éve üdvözöltem ilyen halat a műlegyemen.

Közben a balinok, mintha csak engem szeretnének fixírozni, egymás után vágódtak be a snecik közé. Legyeim pedig szorgalmasan hasították a vizet. Nem sokáig. A következő pillanatban burvány a légynél, aztán hirtelen akkorát rántott az ipse, hogy még az orsó is megreccsent.

Nem sokáig vigéckedett ő sem, hamarosan, persze csak néhány másodpercre, a szák foglya lett.

Már két balinnál tartottam.

Közben szállodahajók vitorláztak el előttem, de, nem tudom, mi történhetett velük, szinte észre sem vettem őket.

Mert másra figyeltem.

A két légy megint áldozatra várt. Talán még fogadtak is: ki lesz a következő, aki felett csattan az állkapocs? A fehér légy nyert.

Ezen a reggelen, immáron harmadszor mutatott a feszes zsinór a meder felé. Újra balin iparkodott megszabadulni a horogtól. Hiába.

Miután ennek a halnak is búcsút intettem, még dobáltam kicsit, de az elcsendesedett víz már jelezte, mára vége a dalnak. A kis 12-esek jól muzsikáltak.

A Duna meg csak árad...

12

 

Ott volt Őrley Dénes 1972-es cikke a Magyar Horgászban. Már akkor azt ajánlotta, ha a balin nem megy a nagyobb legyekre, érdemes a pisztrángozásra használt kisebbeket is kipróbálni. Aztán egy másik, angolból fordított, cikkben is önmérsékletre, kisebb legyekre buzdítottak. Az utolsó lökést végül egy 1966-os írás adta, amit a Trout and Salmon újságban olvastam. Ahol lazacokat, horrible dictu, 14-es műlegyekkel fogtak.

Na, meg a saját tapasztalatok, ugye…

 

Nem értettem az egészet. Hiszen pontosan ez az út fordított el a pisztrángászattól is. Kicsi legyek mögött ordenáré burványok. Mindez öt perce az otthonomtól. De miért kellett 15 évnek eltelnie, hogy ezt újra felfedezzem?

Minden évben kitalálok valami változást a horgászataimban. Néhány éve a streamereket hagytam el. Aztán jött a „háromféle légy elég”. 

Utána már csak egyféle, az Aspius Orange, több méretben. Ezek mindegyike nagyon szép volt, csak valami mindig zavart, vagy éppen nem működött az egész szezonban, hiába készítettem a szebbnél szebb képeket róluk. 

Egyedül a streamerekkel voltam kegyetlen, tőlük könnyű szívvel váltam meg, nem hiányoztak.

Már tavaly is lecsökkentettem a legyek méretét, általában 10-es horgokkal horgásztam. Igaz, a biztonság kedvéért mindig volt nálam néhány nagyobb légy is, mert mit tudni? Elég, ha egy kicsit koszosabb a víz, meg a kishalak is nőnek. Horgászbotot is cseréltem, ugyan nem ezért, puhábbra, kisebb osztályúra. Ehhez pedig kisebb légy is dukál.

Nem hittem a szememnek! A kapások száma megnőtt, viszont a halak mérete nem csökkent. Gyönyörű jászok, domolykók és balinok csábultak el a kisebb legyekre. Én pedig újra átélhettem a számomra igazi műlegyes érzést.

A pluszban feliratkozó dévérekről, karikákról, sodrásban fogott bodorkákról már nem is beszélek, ezek a halak további gondolkodásra sarkalltak.

Így aztán 2019-ben, amikor, szerencsére elég későn, vége lett a szezonnak, már nagyjából össze is állt a kép. Azt láttam, a kisebb legyek ugyanolyan (ugyanolyan?) hatékonyak, ezért egy újabb szelektálás mellett döntöttem: mennek a 8-asok is. Csak 10-es és 12-es legyekkel a dobozomban álltam a tavaszi Duna partján.

12-es nedves legyek. Elég fura emlékek kötnek hozzájuk. Ha próbálgattam őket, hátha egy domolykó vagy jász elcsípi valamelyiket, sokszor csak sneciket fogtak. Ezért annak rendje és módja szerint ők is hamar a dobozon kívül találták magukat. De most, most visszakerültek.

Kora tavasszal

Így indultam neki az idei szezonnak. Felül 12-es, alul 10-es. Az első balinra nem is kellett sokáig várni, bár nem ő volt a célhal, egy egészen kis burvánnyal marta el a legyeim valamelyikét. Miután az orsórol és a gyűrűkből kitörte az összes jeget, eszeveszett rohammal próbált meg eliramodni.

Végül csak a szákban kötött ki, és amikor oda értem, hogy kiszedjem a horgot, uramfia!, a kisebb volt a szájában. Nagyon megörültem, de abban a pillanatban mellettem termett az ördög, és huzigálni kezdte a kabátom ujját:

-Mit gondolsz? Szezon eleje van! Minden vacakot összeszednek ilyenkor. Ezt nevezed te valamilyen különleges produkciónak?

Hittem is, nem is, de a 12-es légy továbbra is az előkém végén fityegett. Először még 10-es kollégájával, aztán már csak ezt a méretet vittem magammal.

Fogtam elég szépen, nem panaszkodhattam. A légy után kíváncsiskodók száma is megnőtt, de a megakasztott halaké is.

Íváson

Elértem egy újabb vízválasztóhoz. Egy végtelenül unalmas hajnal végén (azért ezek a kicsi legyek sem mindenhatóak) ballagtam az utolsó állomás felé. Kacsák úsztak előttem a sekély vízben, amikor egy jellegtelen résznél az egyikőjük ijedtében meglódult. Megijedt, mert a lábai alatt balin rabolt. Akkor néztem, ott bizony a snecik ívtak. Az egész kompánia fölé lopakodtam, onnan próbáltam. Sok volt a sneci, meg jócskán nagyobbak is voltak műlegyeimnél. Mégis! A második dobásomra szinte a beesés pillanatában burvány a légynél, és már feszült is a zsinór.

Nem szeretném a vállaimat veregetni, mert a legkisebb elismerés engem illet, annál inkább kicsi legyeimet, amik akik húsz perc alatt olyan rendet vágtak az ívó sneciket dézsmáló balinok között, amilyet ritkán láttam itt a Dunán. Három halat sikerült a szákig hoznom, egy pedig néhány méter vágta után lemaradt. Aztán elcsendesedett a hely…

A névnapi

Na, és a névnapom! Vasárnap hajnal, áradó, opálos víz. Itt most biztos nem lesz jó a kicsi légy. Erre az áradós  időszakra ismét volt nálam nagyobb is. Föltettem, dobtam, semmi. Na, bizzál csak azokban a kis 12-esekben! Vissza velük az előkére! Négyet-ötöt dobhattam, hatodikat már nem kellett. A sodrásban tanyázó balin nem engedte. Gyönyörű névnapi ajándék volt.

Aztán az Ipoly

Tíz éve voltam utoljára az Ipolyon. Tíz hosszú éve. Nem is tudom, mi vitt rá (Dehogynem! A Dunán uralkodó nihil.), hogy újra oda menjek. Aztán egy nyárvégi délután egyszerre ott álltam a partján. Először percekig csak néztem a vizet, végül minden szentimentalizmust elhessegetve álltam neki a horgászatnak. A zsebemben ekkor már csak egyetlen doboz lapult, kizárólag 12-es legyekkel. Köztük a domolykóknak szánt Red Tag-ek és Coachman-ek.

Az első alkalommal, bemelegítésként, csak kisebbek jöttek, mégis, estére egészen eufórikus állapotban másztam ki a vízből.

De a többi nap! Próbáltam itt, próbáltam ott, míg az egyik bokor alá dobott légyre gyönyörű ütést kaptam, ami először nem, de a következő dobásra hallá változott. Ejnye, no! A bot karikában, a domolykó meg le s fel cikázva a vízben. Szájában a 12-es Red Tag-gel. Úgy látszik, ez a méret itt is sikert aratott.

Ezt a domolykót aztán több szebb species is követte, amíg egy esős időszak véget nem vetett az egésznek. A vizek áradni kezdtek…

Még a hidegben is

November. Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a hónap, különösen műlegyes bottal, a vízparton talál. Azonban mostanában már más a helyzet.

Szóval dobom a két legyet. Felül Coachman, alul egy Aspius White, köztük ólom. Semmi. Semmi. Semmi. Nem tudom, miért csodálkozom, idén még szezonban sem volt itt a hal, pedig…

Hopp, egyszerre éles ütés, majd megjelenik egy gyönyörű hal, vörös uszonyokkal. Jász! Végre! Alá lököm a szákot, akkor nézem, sokkal ritkább vendégem van: egy igazi, formás paduc. A szájában egy 12-es Aspius White-tal. Nagyon örültem a helyzetnek.

Így végül bebizonyosodott: tavasztól télig szinte minden hónapban, különféle vízállásoknál kicsi legyeim igen jól állták a sarat. Őszintén remélem, nem elhamarkodott a bejegyzés, mert kevés nagyobb égés lenne, ha jövőre ez az egész – nem működne.

Végezetül...

Nem akarok én itt senkit rábeszélni a kicsi legyek használatára, mert nagy valószínűséggel négy-ötkilós balinok ezeket az apróságokat észre sem veszik (bár ki tudná ezt megmondani?), de éppen elég szép halat és az ezeket követő emlékeket szerezték meg nekem egy egész életre.

Arról nem is beszélve, lényegesen finomabb szereléssel indulhat a horgász a csatába. Nem kell 7-es bot, 25-ös előke. Számomra legalábbis sokkal több élvezetet okoz a józan ész határához igazított vékonyságú tippet, akár 17-es, 18-as méretben.

A kisebb legyek használatával pedig megnőtt a sor a víz alatt. Olyan halak álltak be, amelyekről néhány éve még álmodni sem mertem volna. De a horog mérete most őket is légy közelébe vonzotta. 

Nem mondom, nagy merészség kizárólag 12-es méretű műlegyekkel nekivágni a napnak, ha pisztrángoznék, talán meg sem tenném, de az idei eredmények a környék vizein meggyőztek.

Egy, a kilencvenes évek elején megjelent horgászkönyvben olvastam: Igazán elegáns dolog kicsi léggyel egy nagy halat megfogni. Úgy hiszem, sok az igazság ebben a rövidke mondatban.

 

Nedves legyekkel a Dunán

Ez a cím most így nem is jó. Nem, nem. Ez jobban hangozna: Én így horgászom nedves legyekkel a Dunán? Igen. De ez meg azért nem jó, mert túlságosan egoista. Akkor viszont ki kell jelentsem, kizárólag az én tapasztalataimat írom le, nem így kell, hanem én így szoktam nedves legyekkel horgászni a Dunán. Még mielőtt baj lenne…

Ahogy elnézem, a nedves legyek igazi reneszánszukat élik. Igaz, kellett néhány „befolyásos” név, akik cikkeket írtak, könyveket adtak ki róluk. Még az sem baj, hogy elsősorban az úgynevezett lágy galléros, soft hackle legyeket favorizálják. Nem bizony. Majd sorra kerül a többi is.

Aki egy kicsit jobban ismer, az tudja, számomra a nagy kedvenc, a vizek vize a Duna. Itt nőttem fel a partján, és ha el is csábultam néhány évre, újra visszataláltam. Pörgető bottal fordultam el tőle és legyes bottal fordultam vissza hozzá.

Aki egy kicsit jobban ismer, az tudja, a másik nagy kedvenceim a nedves legyek. Amíg a Dunára csak találok valami magyarázatot, ezekre nem. Talán a rajongásom a régi dolgokért, talán az egyszerűségük, a fogósságuk? Nem tudom. Azt viszont igen, jó ránézni a legyes dobozomra és az ott sorakozó szárnyas-galléros szépségekre.

Szóval a Duna. Igazi vadvíz, meg kell adni. Nem kevés órámba, napomba, hetembe telt, mire legyes botommal  valahogy kiismertem magamat rajta. Kudarcokkal megtömött hátizsák és horgászboltosok által kiürített zsebek kellettek ahhoz, hogy végre ne csak hadonásszak, hanem valami értelmet is kapjanak a korai ébresztők.

Ezért voltam sokszor mérges, amikor valaki a „titkaimat” kérdezgette. Ó, nem akartak ők  zavarni, Isten ments!, csak a helyeket és a megfelelő műlegyeket mondjam meg. A  többit majd ők megoldják. Na ja.

Aztán rájöttem, teljesen fölösleges titkolózni. Legalábbis a legyeket, felszerelést kár elhallgatni. Hiszen én is úgy szedegettem össze az alapokat régi könyvek és újságok megsárgult lapjairól.

Végül nem is olyan régen még egy blogos ismerős is lökött rajtam egyet: írjak már valamit a dunai nedves legyezésről.

Akkor írok.

Mire?

Pisztrángász/domolykós koromban megszoktam a finom felszerelést. A könnyű osztályú botokat, vékony előkéket és a kisebb legyeket. Ettől nem szerettem volna eltérni a Dunán sem. Így igazából három halfaj jöhetett szóba: a balin, a jász és a domolykó. Nem mondom, más is kedvet kaphat a nedves legyekhez, fogtam már így bodorkát, paducot, karikakeszeget, kisebb süllőt, sügért, sőt, tavaly több kisebb között ezt a szép vitorláshalat.:)

Hol?

A nedves léggyel jól horgászható helyeknél három halfajból kettő nagyjából egy helyen tanyázik, a harmadik, a mindig lusta, mindig lomha jász külön utakon jár, bár ő is néha a domolykó és a balin közé keveredik. Tényleg nagy szerencse, hogy ezek a helyek általában egyben kitűnő nedves legyes pályák is. A sekélyebb, gyorsabb, köves részek szinte egyként kiáltanak a műlegyekért. Ezekből is a legjobbak a kövezett partok, ami előtt sekély, sóderes a part. Ha egy áradás besodor néhány követ, nagyon ritka az, hogy ott ne álljon meg néhány balin és domolykó.

De éppen ilyen jók lehetnek az egészen mély, lassan folyó/álló szakaszok is, pláne, ha egy kis ólom segítségével utazik a légy a mélybe. Ha pedig valami kanális is belöttyenti a mocskát? Az aztán a Nirvána! Akár jászok tucatjai is korgó gyomorral várják a süllyedő műlegyet.

Ezek a helyek tehát mindenképp megérnek egy próbát.

A felszerelés

A felszerelésre nem kell sok szót pazarolni. Az első és egyben a legfontosabb is, mindenhol merje az ember használni. Hiába van egy agyondicsért méregdrága bot a horgász kezében, ha ólmozott előkével nem meri használni, mert „mit tudni, és ha eltörik?”

Egy 2,75 m-es,  5-ös osztályú bot tökéletesen megfelel. A karakterisztikájával kapcsolatban sincsen mit mondanom. Számomra a legjobban bevált bot közel medium akciós, 5-ös, talán egy kicsit 6-os is, prímán megtartja a dühöngő balint, és a puha szájáról ismert, a horgon össze-vissza forgó jászt is. Nekem is botot kellett cserélnem, az előzőnél, bár nem volt az a vad, gyors pálca, mégis, tíz megakasztott jászból öt-hat nem került a kiemelő szák közelébe sem. Szerencsére ezzel az új bottal most már ez nem okoz problémát.

Zsinórból egy egyszerű WF 6 F-et használok. Semmi különleges fej, gondolom ez a legalapabb. Így ebből sem kell túlzásokba esni.

Előkét használok vékonyodót is, ezeket én kötöm 70 cm 40-es, 70 cm 30-as és 70 cm 20-as zsinórokból. De amikor tényleg mélyre kell küldeni a legyet, kb. 2-2,2 méter 20-as damilt hurkolok a legyező zsinórhoz, amibe még megy a megfelelő hosszúságú tippet.

Tippetnek, a helyzetnek megfelelően (kényes halak, akadósabb terep, nagyobb balinok, légy mérete),  16, 18-as zsinórt használok.

De a számomra lényeges dolgok csak most jönnek. Évekig több balin intett búcsút a legyeimmel, a szakítás pedig legtöbbször a két légy előkéjének találkozásánál volt. Sokáig idegenkedtem a tippet ring nevezetű apróságtól, de műlegyes pályafutásom egyik legjobb döntése volt felkötni az előke végére. Ez valamikor 2015-ben volt, és nem emlékszem, hogy azóta ott megtépett volna bármilyen hal.

Fuller’s Earth. Ez a remek paszta pedig segít besüllyeszteni az előkét a vízfelszín alá, illetve nagyon jól megszünteti az előke csillogását. Az ebay-en kapható a por, de bentonit alapú macskaalom púderrá őrlésével is ugyanide jut, aki kipróbálja. A massza receptje pedig a következő:

Egy púpozott teáskanál Fuller's Earth

Két teáskanál folyékony mosogatószer

Két teáskanál glicerin

Érdemes addig rakosgatni hozzá az anyagokat, amíg egy se puha, se kemény massza lesz belőle. Egy olyan dobozba kell tenni, amiben nem szárad ki. Én a Kinder tojásban lévőt használom.

Végül a legfontosabb: a tippet súlyozása. Ettől legalább annyira idegenkedtem, amennyire a tippet ringtől. Nagy kár. Amikor először engedtem így mélyebbre a legyeket, elképesztő volt érezni azt a különbséget, főként a jászoknál, ami a felszíni apróságok és a mélyebben álló öregek kapása között volt. Csak ámultam, hogy tíz-húsz centivel nagyobb halakat fogtam a fenéken ott, ahol addig a felszín közelében csak a kisebbek jöttek. 

De az erős sodrásban is megállták a helyüket, és csodák csodája, a domolykók is megnőttek.

Ezekből az ólmokból a Dinsmores cég 0,2 és 0,4 grammos sörétjeit használom.

Ennyi lenne tehát a felszerelés, amit használok.  

A műlegyek

Na igen, tulajdonképpen ez lenne a lényeg, mégis ez lesz talán a legrövidebb, legegyszerűbb rész. Egyszerűen azért, mert elegem lett az örökös legyes doboz feletti töprengésből, és kiválasztottam azt a néhány fajtát, amik az évek alatt nem hagytak cserben. Azaz volt, amelyik cserben hagyott, de mégsem.

Az utóbbi években egyre inkább a puritánságra törekszem a műlegyezésben (is). Minimál alapanyagból nagyon hatásost készíteni. Nemrégiben egy kanadai barátomtól megkaptam egy kis, a North Country legyekkel foglalkozó füzet másolatát. Szerzője tanácsokat ad benne, hogyan lehet a legegyszerűbben beszerezni a tollakat, szőröket a legyekhez. Vadászoktól, a piacról, elütött madarakat összeszedni, de még azt is leírja, mikor kell a birkagyapjút leszedni a legelőket bekerítő szögesdrótokról. Pedig ma már bármelyik horgászboltból megrendelhetné őket.

A következő legyek hasonlóan olcsó, könnyen beszerezhető alkatrészekből állnak.

Mindkét fajtát, a sima gallérost és a szárnyas nedves legyeket nagyon kedvelem. Ha sikerül eltalálni a helyet, akkor tulajdonképpen az egész évben (nem szezont írtam, nem véletlenül) hozzák a halat.

Próbáltam másfajta legyekkel is, kevesebb sikerrel, de volt olyan hely, vagy inkább időszak, amikor semmilyen nedves légy nem használt, ugyanakkor a nimfa… De rajta vagyok, hogy minden másmilyen legyet nedves változattal váltsak fel.

Nem is húzom az időt, jöjjenek a kedvenceim.

Aspius Orange

Minden idők legnagyobb dívája, a megannyi átalakuláson átesett Aspius Orange. A történetét már itt leírtam, annyi a különbség, hogy már farka sincs.

Rengeteg halat fogtam már velük, nem csak a Dunán, de más folyókon is. A balin és a keszegfélék mellett sok sügért, kisebb süllőt (nem rájuk horgásztam), de még egy csukát is elcsábítottak már. Nem számított a dunavirág rajzása, azaz igen, mert sok hal volt, de a dunavirág nem narancssárga, ugye, mégis, ezt a rikitó kis micsodát egymás szájából tépték ki a halak.

De ezzel a léggyel fogtam életem egyik legnagyobb domolykóját, jászát és balinját.

Egészen a szezon elejétől jól használható, vannak évek, amikor még októberben is muzsikál, viszont előfordul, ahogyan tavaly is, hogy július végére kifullad. Egyik napról a másikra. Ez az oka annak, hogy ma nem vagyok one fly man. Mert a szezon közepéig csak ez a légy volt nálam, de be kellett látnom, másra is szükség lesz.

A kötést nem írom le, de az alkatrészeket igen:

Cérna: testhez fehér, fejhez fekete (Csak UNI-Thread cérnákat használok)

Test: fluoreszkáló narancs, a Danville cég testanyagát használom

Borda: vékony ezüst drót

Gallér: barna indiai tyúk

Szárny: fácántyúk szárny, a secondary részből

Ez az egyik olyan legyem, amiből 10-es méretnél nagyobbat is tartok a dobozomban koszos víz esetére, lehet, feleslegesen. Egyszer egy rendkívül szutykos áradásban kíváncsiságból feltettem egy 14-es A.O-t. A második dobásból húztam vissza, amikor az orrom előtt egy jobb balin villant utána. Valamiért gyanús lett neki, de akkor is.

Aspius White

A szürke eminenciás. Pedig de sok szép halat köszönhetek neki! Nem is tudom, miért löktem hátrébb a sorban? Volt idő, hogy valahogy nem akaródzott neki a halfogás. Vagy csak nem próbálgattam?

Arra emlékszem, hogy amikor a hajnalból reggel lett, búcsút kellett intenem az Aspius Orange-White Moth kettősnek, és ez a légy került fel. Fogott, fogott akkor is, de amit az elmúlt őszön művelt, az elképesztő volt. Még december elején is sikerült halat elkapnom vele, egy olyan időszakban, amikor már elég finnyásan csipkedték a legyeket a jászok.

Az elkészítése annyiban különbözik narancssárga rokonától, hogy testnek fehér valódi selymet használok.

Ez az anyag egészen másként ázik el a vízben szintetikus társaival ellentétben, talán ez lehet a titok a fogósságában is.  Lagartun selymet használok, eddig ez vált be a legjobban.

Úgy gondolom 10-12-es méretből érdemes a dobozba tenni belőle.

White Moth

A fehér moly. Klasszikus balinozó légy, bár megvallom, az előző kettőt többre értékelem. Azzal együtt életem első valóban szebb balinját ezzel a léggyel fogtam egy meleg júliusi reggelen.

Minden régi magyar horgászkönyv és újság a legfogósabb balinos légynek ajánlotta.

Számtalan változata létezik, ilyen test, olyan szárny, nekem ez vált be a legjobban:

Cérna: fehér a testhez, fekete a fejhez

Test: fehér nyúlszőr dubbing

Borda: ezüst drót

Gallér: fehér tyúk

Szárny: fehér szárnytoll, én a vadkacsa szárnyának a belső felén lévő fehéret használom

Érdemes tartani a dobozban belőle 8-as 2X-es horogra kötöttet is, állítólag Tasson kedvelik a balinok.

Coachman

A nagy visszatérő. Kikerült a dobozból, valószínűleg a Red Tag miatt, aztán, csak úgy, vissza. Aztán csak úgy hozta a halat. A tavalyi év egyik nagyon tarolós napjának emlékére, amikor a két nagy dévér is jött, az aznap szolgálatban lévő Coachmant eltettem a dobozom egyik sarkába, még véletlenül se kerüljön többet az előke végére. Így télen meg örökké nézegetem, közben meg az őszön mélázok.

Na, de vissza a lényeghez. Ezt a kiváló angol legyet még a pisztrángok, tomolykák kedvelőinek is erősen a figyelmébe ajánlom, mert amilyen egyszerű, annyira fogós. Állítólag a fehér szárnynak köszönheti.

„Lárva állapota”, a Prince nimfa J is rendkívül jól teljesített október-december időszakban, de sajnos a Prince nem nedves légy…

Ahogy mondtam, egyszerű. Íme:

Cérna: fekete

Test: 3-5 páva szegmens a cérnával összesodorva. Jó duci testet érdemes csinálni.

Gallér: barna indiai tyúk

Szárny: fehér

10-12-es, esetleg 14-es méretben érdemes megkötni.

Red Tag

Hasonló a Coachmanhez, csak amíg az fehér szárnyat növesztett, ez piros farkat. Nagyon jó kis légy, egyenértékű Kocsis kollégájával. A domolykók és a jászok rémálma, de néha egy-egy mókásabb kedvű balin is eliramodik vele. Minden dunai legyes dobozban ott a helye. Nekem 12-14-es méretben van, a 10-est valahogy otrombának találom. Pedig nem az.

Cérna: fekete

Farok: piros fonál

Test: 3-5 páva szegmens a cérnával összesodorva, itt is a duci test a nyerő

Gallér: barna indiai tyúk

Ennyit tehát a műlegyekről. Van itt még egészen jól működő March Brown, Bibio Marcii meg a különféle palmerek, főleg a Soldier Palmer, de ez a néhány felsorolt légy untig elég a dunai műlegyezéshez.

Akit esetleg érdekel az anyagok beszerzésének lehetősége, írjon, szívesen segítek.

A technika

Miközben a legyeket szedtem össze, azon gondolkodtam, mit is kellene itt leírni? Hagyományos értelemben nincsen semmi technika, a legyeket simán úsztatva, visszahúzva használom. Talán a sebességről érdemes megemlékezni. A világ lustája jász nagyon kedveli az irgalmatlanul lassan behúzott legyet. Ha ott van, nem sokat teketóriázik, lecsap.

A domolykónak érdemes egy kicsit gyorsítani a sebességen, de még a villámkeszeg néven tisztelt balinnak sem kell vadmarha módjára visszahúzni a legyeket. Ebben a nedves legyezésben éppen a relaxálás a lényeg (ezért nem is kedvelik sokan a nagyvilágban), ami persze nem azt jelenti, hogy a horgász feje felett áthúzó és éppen leszállni készülő repülőgépet kell nézegetni, meg a másik oldalon lófrálókat silabizálni, mert egy jobb hal egy-kettőre kirántja a kezéből az ilyenkor lazán fogott zsinórt. Higgyétek el, tudom.

Általában két léggyel horgászom. Nincs semmilyen rendszer benne, hogy éppen melyik van felül vagy éppen alul. Talán egy beidegződésem van az olvasmányaim után, általában a szőrösebb legyeket, Coachman-t, Red Tag-et kötöm a felső légynek. Viszont ha látom, hogy csak egyféle légyre van kapás, a másikat leszedem, csak eggyel horgászom.

Epilógus

Remélem sikerült segítenem azoknak, akiket érdekel, hogyan lehetne ezt a három remek halfajt és a halászat betiltása miatt szerencsésen évről-évre szaporodó keszegféléket (esetleg márnát?) a Dunán nedves legyekkel elcsípni.

A kísérletezés természetesen nem áll meg, ha jó az Isten, hamarosan újabb eredményekkel szolgálhatok.