Remélem a MAHOR szerkesztősége sem orrol meg rám, érdemes ezt a sok nagyszerű cikket az utókor számára megőrizni, mielőtt ezek a padláson, kamrákban heverő megsárgult lapok az egerek gyomrába vándorolnának.
Jó szórakozást!
Tisztelt
Szerkesztő-horgásztárs! Azt tetszett írni multkoriban, hogy akinek valami jó
tapasztalata van, írja meg, majd beteszi a lapba. Hát én most írok egy ilyent,
igen tanulságos, főleg férfi horgásznépség részére, bár olvashatják a nők is,
de inkább csak az élemedettebjük. Amellett arra is gondoltam, ha már olyan jó
szívvel tetszik küldözgetni a phönil-zsineget, ha elolvassa az én tanulságos
cikkemet, nekem is megereszt párszáz méterrel. Én kérem egy igen szerény ember
vagyok s csak egy szenvedélyem van, a horgászat. Tulajdonképpen nem is horgász
vagyok, inkább pecás, megelégszem én a keszegekkel is, minek nekem olyan nagy
csuka, vagy harcsa, még betalálják rántani az embert a vízbe. Én kérem a
horgászati hangulatot kedvelem, mikor a napsugár csókolgatja a vizet s danáznak
a madárkák.. S szeretem a horgászatnál a szilvapárlatot is, amely hozzásegít
bennünket a természet élvezéséhez. Szeretem az embereket, de gyűlölöm azt, aki
ettől az egyetlen szenvedélyemtől meg akar fosztani. Ezért gyűlölöm Elvirát.
Mult
szombaton történt, hogy hazajövet meglesett a második emeleti gangon s bűbájos
mosollyal kérdezett: „Kedves Ödön, tenne nekem egy szivességet?” Következő
ügyes felelettel válaszoltam: „Ha kívánsága nem törvényellenes, vagy nem sérti a
szokvány erkölcsöket (ez utóbbinál megnyomtam a szót) úgy szívesen állok
rendelkezésére”. Oh, Döncikém, mindjárt tudtam, hogy bízhatok magában – felelte
-, maga ismeri azt a ronda babkaró Hajdináknét, képzelje, vasárnap horgászni
volt a Dunán azzal a fess könyvelővel s telebeszélte a fejemet, hogy milyen jól
mulattak. Tudom Döncikém, hogy maga is horgász s remélem nem utasítja vissza
egy kislány (negyvenen felül van) kérését, hogy vasárnap vigye őt is magával.
Elsötétült körülöttem a világ, vége a szép vasárnapomnak. De csak pár percig
ingadoztam s máris meg volt a remek mentőötletem. Széles mosollyal válaszoltam:
„Találkozó az állomáson 6 óra 45-kor, pontos legyen, pá,pá!” Ilyen ravaszsággal
sikerült a nőt leráznom, mert a vonat éppen egy órával előbb indult.
Korán
lefeküdtem, de éjfél körül szörnyű csöngetésre és dörömbölésre ébredtem. Elvíra
keltett fel a drága, boldogan jött figyelmeztetni, hogy a vonat pont egy órával
előbb indul. Így kezdődött ez a „szomorú vasárnap”. Elvira már várt rám az
állomáson bricsesznadrágban, fácántollas kalappal. A Dunához érkezve a
hátizsákomat letettük egy kis mögöttünk lévő ligetbes aztán ott ültünk egymás
mellett én csendesen, Elvira annál hangosabban. De ne tessék gondolni, hogy a
szakkérdések érdekelték volna, mert mindig csak a szerelmes dolgokat
pedzegette. Hirtelen felkiáltott: „Dönci eltűnt a dugasz!” Kirántottam egy paptetűt, máskor ilyennek is
örültem, de elvette a kedvemet, pittyegetett, hogy ilyen hitvány halat még a
macskának is röstelne odaadni.
Elvira
kezdett unatkozni, nagyokat ásított s aztán eltűnt a ligetben. Alig hogy
visszajött, megint csak eltűnt s így ment ez egy jó ideje. Sejtettem, hogy
mijáratban lehet, csak azt furcsállottam, hogy ahányszor visszajött, mindig
vidámabb lett. Végre énekelni kezdett, azt a nótát, hogy „Kis csónakom a Dunán
lengedez… s aztán huncutul pillantva rám, megkérdezett: „Döncikém, a horgászat
alapelemeit ismerem már, de mikor kerül sor a fogásokra?” Én türelemre intettem
azzal, hogy előbb meg kell elégednie, ha a botot fogja, a bevágásra és
fárasztásra majd csak később kerülhet sor. Nem tudom, tetszett-e válaszom, de
új nótára gyujtott, hogy hát: „Hullámzó Balaton tetején…” Jaj de rondán
danázott, pedig én ilyenkor de szerettem hallgatni a jégmadár csattogását
vegyest a vadgerlék csudaszép búgásával…! Nagyon elkeseredtem, vigaszra volt
szükségem s elindultam hátizsákomhoz pár sluknyi párlat céljából. Szerkesztő
úr, Horgászkollégáim, legyenek elkészülve a legrosszabbra! Az üveg ott volt, de
a párlatból – egy csepp sem! Kérem, bocsássanak meg, ha most egy pillanatra
abbahagyom az írást. Könnyes szemem kell megtörölnöm s egy húzás párlatra is
szükségem van, hogy lelki egyensúlyomat visszabillentsem. (Megtörtént,
folytatom.) Tehát ezt tette velem ez a nő, s ezzel eljuttatott oda, amit
koszorús költőink úgy fejeztek ki: „a pohár betelt”, vagy „Eddig s ne tovább”.
Bosszút
esküdtem s elhatároztam, hogy elemésztem ezt a nőt, hogy ne keseríthessen el
többé sem engem, sem más horgásztársamat. A tervem is készen volt. Ismertem nem
messze egy omlós partoldalt, ott a víz is neki való, jó mély volt. Visszamenve
még jól megnéztem a bricseszt,hogy a benne lévő elegendő-e a partomláshoz s
aztán mézédesen felkértem Elvirát, hogy ott a partoldalban próbálkozzon meg a
horgászással. Boldogan indult meg utolsó útjára. A következő idegtépő
másodpercek örökké felejthetetlenek maradnak. A nagy gömbölyű bricsesz lassan
közelítette meg a leüléshez a partot, aztán egy sikoly, meg egy roppanás s a
part és Elvira beomlottak a vízbe. Diadalmasan siettem a színhelyre, de a
rémület megállított: úgy mászott ki ez a szörnyű nő a mély vízből, mint egy
kutya, pedig úszni sem tudott s aztán ott állt előttem magasra tartott kézzel s
boldogan kiáltotta: „Döncikém, kimentettem a dugaszt!”
Így
csalódik az ember a nőkben!
(A)