Horgászni voltam Elvirával...

Ha nem bánjátok, most egy kicsit múltidézek. Úgyis olyan nem jó a Duna, van idő olvasgatni. Amit kinéztem, az először a Magyar Horgász 1950-es évfolyamának decemberi számában jelent meg (Másodszor meg itt.). Szerzője A. vagy Alabárd, ahogyan néhány cikkét szignózta. Sajnos többet nem sikerült megtudnom róla, elég nagy bánatomra, mert igazán megérdemelne néhány méltató sort.
Remélem a MAHOR szerkesztősége sem orrol meg rám, érdemes ezt a sok nagyszerű cikket az utókor számára megőrizni, mielőtt ezek a padláson, kamrákban heverő megsárgult lapok az egerek gyomrába vándorolnának.
Jó szórakozást!

Tisztelt Szerkesztő-horgásztárs! Azt tetszett írni multkoriban, hogy akinek valami jó tapasztalata van, írja meg, majd beteszi a lapba. Hát én most írok egy ilyent, igen tanulságos, főleg férfi horgásznépség részére, bár olvashatják a nők is, de inkább csak az élemedettebjük. Amellett arra is gondoltam, ha már olyan jó szívvel tetszik küldözgetni a phönil-zsineget, ha elolvassa az én tanulságos cikkemet, nekem is megereszt párszáz méterrel. Én kérem egy igen szerény ember vagyok s csak egy szenvedélyem van, a horgászat. Tulajdonképpen nem is horgász vagyok, inkább pecás, megelégszem én a keszegekkel is, minek nekem olyan nagy csuka, vagy harcsa, még betalálják rántani az embert a vízbe. Én kérem a horgászati hangulatot kedvelem, mikor a napsugár csókolgatja a vizet s danáznak a madárkák.. S szeretem a horgászatnál a szilvapárlatot is, amely hozzásegít bennünket a természet élvezéséhez. Szeretem az embereket, de gyűlölöm azt, aki ettől az egyetlen szenvedélyemtől meg akar fosztani. Ezért gyűlölöm Elvirát.

Mult szombaton történt, hogy hazajövet meglesett a második emeleti gangon s bűbájos mosollyal kérdezett: „Kedves Ödön, tenne nekem egy szivességet?” Következő ügyes felelettel válaszoltam: „Ha kívánsága nem törvényellenes, vagy nem sérti a szokvány erkölcsöket (ez utóbbinál megnyomtam a szót) úgy szívesen állok rendelkezésére”. Oh, Döncikém, mindjárt tudtam, hogy bízhatok magában – felelte -, maga ismeri azt a ronda babkaró Hajdináknét, képzelje, vasárnap horgászni volt a Dunán azzal a fess könyvelővel s telebeszélte a fejemet, hogy milyen jól mulattak. Tudom Döncikém, hogy maga is horgász s remélem nem utasítja vissza egy kislány (negyvenen felül van) kérését, hogy vasárnap vigye őt is magával. Elsötétült körülöttem a világ, vége a szép vasárnapomnak. De csak pár percig ingadoztam s máris meg volt a remek mentőötletem. Széles mosollyal válaszoltam: „Találkozó az állomáson 6 óra 45-kor, pontos legyen, pá,pá!” Ilyen ravaszsággal sikerült a nőt leráznom, mert a vonat éppen egy órával előbb indult.

Korán lefeküdtem, de éjfél körül szörnyű csöngetésre és dörömbölésre ébredtem. Elvíra keltett fel a drága, boldogan jött figyelmeztetni, hogy a vonat pont egy órával előbb indul. Így kezdődött ez a „szomorú vasárnap”. Elvira már várt rám az állomáson bricsesznadrágban, fácántollas kalappal. A Dunához érkezve a hátizsákomat letettük egy kis mögöttünk lévő ligetbes aztán ott ültünk egymás mellett én csendesen, Elvira annál hangosabban. De ne tessék gondolni, hogy a szakkérdések érdekelték volna, mert mindig csak a szerelmes dolgokat pedzegette. Hirtelen felkiáltott: „Dönci eltűnt a dugasz!”  Kirántottam egy paptetűt, máskor ilyennek is örültem, de elvette a kedvemet, pittyegetett, hogy ilyen hitvány halat még a macskának is röstelne odaadni.

Elvira kezdett unatkozni, nagyokat ásított s aztán eltűnt a ligetben. Alig hogy visszajött, megint csak eltűnt s így ment ez egy jó ideje. Sejtettem, hogy mijáratban lehet, csak azt furcsállottam, hogy ahányszor visszajött, mindig vidámabb lett. Végre énekelni kezdett, azt a nótát, hogy „Kis csónakom a Dunán lengedez… s aztán huncutul pillantva rám, megkérdezett: „Döncikém, a horgászat alapelemeit ismerem már, de mikor kerül sor a fogásokra?” Én türelemre intettem azzal, hogy előbb meg kell elégednie, ha a botot fogja, a bevágásra és fárasztásra majd csak később kerülhet sor. Nem tudom, tetszett-e válaszom, de új nótára gyujtott, hogy hát: „Hullámzó Balaton tetején…” Jaj de rondán danázott, pedig én ilyenkor de szerettem hallgatni a jégmadár csattogását vegyest a vadgerlék csudaszép búgásával…! Nagyon elkeseredtem, vigaszra volt szükségem s elindultam hátizsákomhoz pár sluknyi párlat céljából. Szerkesztő úr, Horgászkollégáim, legyenek elkészülve a legrosszabbra! Az üveg ott volt, de a párlatból – egy csepp sem! Kérem, bocsássanak meg, ha most egy pillanatra abbahagyom az írást. Könnyes szemem kell megtörölnöm s egy húzás párlatra is szükségem van, hogy lelki egyensúlyomat visszabillentsem. (Megtörtént, folytatom.) Tehát ezt tette velem ez a nő, s ezzel eljuttatott oda, amit koszorús költőink úgy fejeztek ki: „a pohár betelt”, vagy „Eddig s ne tovább”.

Bosszút esküdtem s elhatároztam, hogy elemésztem ezt a nőt, hogy ne keseríthessen el többé sem engem, sem más horgásztársamat. A tervem is készen volt. Ismertem nem messze egy omlós partoldalt, ott a víz is neki való, jó mély volt. Visszamenve még jól megnéztem a bricseszt,hogy a benne lévő elegendő-e a partomláshoz s aztán mézédesen felkértem Elvirát, hogy ott a partoldalban próbálkozzon meg a horgászással. Boldogan indult meg utolsó útjára. A következő idegtépő másodpercek örökké felejthetetlenek maradnak. A nagy gömbölyű bricsesz lassan közelítette meg a leüléshez a partot, aztán egy sikoly, meg egy roppanás s a part és Elvira beomlottak a vízbe. Diadalmasan siettem a színhelyre, de a rémület megállított: úgy mászott ki ez a szörnyű nő a mély vízből, mint egy kutya, pedig úszni sem tudott s aztán ott állt előttem magasra tartott kézzel s boldogan kiáltotta: „Döncikém, kimentettem a dugaszt!”

Így csalódik az ember a nőkben!

 

(A)

9.

Egy kis intermezzo után,

végre újra kedvenc Dunám partján állhattam! Persze ez sem ment olyan könnyen, az elmúlt hétvégén már terveztem egy pecát, akkor is igen igézően forgatta a vizet néhány bokor, amit még az előző napokban nyelt el a víz. Ebből a tervből aztán nem lett semmi. Egyszerűen nem volt erőm felkelni...

De most nem az egyéni tragédiámról szeretnék itt fecsegni, inkább a mai hajnalról. Annyira éreztem, az egész héten dédelgetett tervet valami keresztül húzza. Így is lett, olyan égzengésre riadtam (az álmom sem volt kutyafüle - éppen fojtogatott egy ipse), mindjárt elment a kedvem a pecától. Pedig még tegnap is fogadkoztam, hogy mostaztánhaazégafölddelösszérismegyekholnapreggel. Ahogy elnéztem a hajnalt, nem sok híja volt...

Végül csak lekerültem valahogy a Dunára, ahol az eső éppen lazított egy kicsit, a következő roham előtt. Igen cseszlovák felhőkkel volt tele az égbolt, úgyhogy ez bármikor a nyakamba zúdulhatott.

 De rajtam már nem fog ám ki semmiféle eső! Nemcsak magamat, még hátizsákomat is bebugyolálom a vízhatlanba. 800 forintos kínaiba. Tőlem aztán jöhet a legádázabb zuhi! Ide ugyan be nem férkőzik!

Ilyen gondtalan testtel és lélekkel indultam neki a reggeli dobálásnak. Először egy fekete/narancssárga zonkerrel próbálgattam,

 ha már koszos a víz, de a szakirodalmi adatokra bizony fittyet hánytak a dunai szellőkeszegek. Mindegy, gondoltam, akkor jöhet valami fehér. Nem túl jó választással egy Whithe Moth-ra mutattam.

-Te jössz! 

Újra szűrni kezdtem a vizet, közben egy fröccsenős rablás jelezte, "Itt vagyunk, kérem, ne tessen bénázni, valami fain légy, és egy-kettőre kezei közé ugrunk!"

(Bocsánat, csak közben a kislányom itt játszik a lasztijával a radiátor mellett,figyelnem kell rá! De máris folytatom!)

A Jóisten tudná csak megmondani, mennyit dobhattam, mikor az orrom előtt szétugrottak a kishalak, majd egy kis fáziskéséssel, érezve a ránehezedést, valahonnan innen,

 behúztam a kis fehér legyet egy egészen jó balin szájába (55 cm). El nem tudom képzelni, hogy miért gondolom mindig, hogy egy kisebb halat akasztottam, amíg a perecbe hajló bot és a meg-megreccsenő orsó éppen az ellenkezőjét mutatja. Nem mondom, eltartott egy-két percig, mire sikerült a szákomba lódítanom a halat.

 De még ott is olyan vitézül viselkedett, alig lehetett lecsillapítani. Végül mindent a medrébe terelgettem, gyorsan fotóztam kettőt, azután újra söpörhetett vissza a helyére. De nem csak a balin, magam is odébbálltam.

Egy másik kedvenc helyemet is megnéztem, de olyan lehetetlenül állítottak be egy csónakot, pont a legjobb hely kellős közepén himbálózott. Azért néhányat dobtam itt is, becsületből, majd egy újabb eredménytelen kompos félóra után a családom felé vettem az irányt.

Ja, a 9. Azért ez, mert ez volt idén a 9. balinom, amit léggyel fogtam.

U.I.: Nem kell betojni, ha koszos a víz, meg magas! Van ott hal! Tessék csak megpróbálni!