Ahogyan Ti sem, úgy magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra klaviatúrát fogok. Történt pedig, ma délután hazafelé menet beugrottam anyósomhoz. Neki sóhajtoztam, ilyenkor a legjobb lenne Dunánál. - Akkor miért nem mész? - kérdezte. Tényleg, miért nem?
Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, gúnyát cseréltem, és úgy negyed óra múlva már a gyűrűkbe fűztem a zsinórt. Rablás egy darab sem volt, de ez most nem is érdekelt. Már a biciklivel is lassan mentem, szép komótosan. Hirschfeld Sándor, a múlt század egyik legnagyobb erdélyi műlegyese mondta/írta egy Sporthorgász újságban, valamikor 1940-41 körül, nem szabad sem irígynek, sem telhetetlennek lenni. Amit ott Fönn elrendeltek mára, az úgyis csak a tiéd lesz. Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt.
Na, már megint elcsavarogtam a sorok között, aminek kizárólag az az oka, hogy nem volt egy fia kapásom se'. De mondtam, most ez nem számít. Élvezem a napsütést, a dobálást, szóval jól megvoltam. Közben kipróbáltam egy kék-fehér Thunder Creeket, ami Lezli kedvence, és amivel nekem még soha egy fia halat sem sikerült fogni. Ez történt most is, le is léptettem az előkéről, aztán a néni varrta kalap szélén egyensúlyozta végig az egész délutánt.
Hal továbbra sem jelentkezett, viszont jött hegymenetben a régen látott ms Tisza egy bárkával, meg egy barom nagy szállodahajó, barom nagy sebességgel. De aztán utánuk is elcsitult a víz. Hal még mindig semmi.
Egy végighorgászott kör után pedig kifelé menet a vízből mindenhonnan férfivalagak vicsorítottak rám.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem eléggé gyomorfordító látvány Géza bá aszott segge, arról nem is beszélve, sok biciklis ott áll meg pihenni a gyerekeivel.
Hagyom is ezt sok ocsmányságot, helyette inkább fogok egy balint.
Természetesen a már ismert 10-es Spuddlerrel. Nem olyan nagyot, mint szombaton, de ez nem is lényeg. Október van, nyugalom van, boldogság van.
Gyönyörködjetek ebben a dunai szépségben, én pedig emelve újdonsült kalapomat, ilyen békességes őszt kívánok Mindnyájótoknak!
Szevasztok!
"Midőn egy hajlékony bottal, melynek csúcsa semmivel sem vastagabb egy gyufaszálnál, s egy piczinyke műléggyel, testében a még kisebb horoggal, lehetséges a legerősebb folyami halakat hatalmunkba ejteni: az csak művészi fogásokkal lehetséges. Méltán kell bevallanunk, hogy itt a művészet ünnepli diadalát a nyers erő felett." (Dr. Pelech E. János, 1879)
2013. október 8., kedd
2013. október 5., szombat
Október 5-én, valamikor délután
Beszélhettek nekem nagyképűségről, de amikor ma reggel már száz százalékká vált a délutáni pecám, valahogy éreztem a nap tökéletes kimenetelét. Semmi kínai meg mittom én, milyen filozófiai megérzés, csak valahogy benne volt a levegőben. Talán a Duna partján töltött harmincöt évnek tulajdonítható.
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.
Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.
Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.
Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.
Valahonnan az utolsó kő mögül jött.
Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:
Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!
A délelőttöt kislányom társaságában töltöttem, megnéztük a kompnál a kacsákat ( az egyik szemem végig beljebb pásztázta a vizet, hátha látok egy gyanús burványt - de semmi), bebarangoltuk a város mozgalmasabb részeit, viszont most az egyszer nagyon vártam a hazaérkezést.
Mindenféle teendők után, kb. háromnegyed egykor már vígan karikáztam az egyik kedves helyemre. Itt ugyanis még októberben sem meglepő a balinfogás.
Odaértemkor már ott ült egy meglehetősen őrült ex-kollégám - még a 13 fokos Dunában megmártózik - ebben a 12 fokosban ugyan nem, de félmeztelen süttette a hasát, egy Népszavával a kezében (sic!). Azt mondta, itt aztán semmiféle hal nem csapkodott, amióta itt van. Amint ezzel a mondatával végzett, gyönyörű rablás zavarta meg a csendet, majd egy-két perc múlva megint szétugrottak a kishalak.
Ojjé! Azonnal a hátizsákom mélyén kezdtem el kotorászni, az orsó meg a legyek után. Nem csoda, hiszen egész szeptemberben csak ezt a parányi balint sikerült horogra kapnom.
Pokoli egy hónap volt, két príma áradással. Amúgy is rengeteg kitartásra van szükség mifelénk egy-egy legyes balinért, de ez a szezon igen próbára tette ezt a mesebeli tulajdonságot.
Most viszont, éjszakai fagyok mellett, még itt vannak a kishalak és velük együtt kedvenceim. Úgyhogy nyavajgásnak vége, kezdődjön a horgászat!
Elsőként egy régi-új kedvencemet próbáltam, egy fehér Zonker Muddlert. Erre semmi, így aztán csere. Lesúlyozott sztrímer volt porondon. Minden eredmény nélkül. Talán egy fekete/narancssárga zonker? Nem, ezt magam sem gondolhattam komolyan. Ezért aztán a fenekeszegek is így tettek.
Mikor a fehér Thunder Creeket is levágtam az előkéről, újból a legyes dobozomhoz kellett fordulnom. Hohó! A tizes Spuddler! Gyere csak, komám! Biztosan emlékeztek rá, az ikertestvére már bizonyított . A léggyel együtt előkét is cseréltem, huszas Cralussora. Na gyerünk!
Újra végigszűrtem a már átfésült pályát, majd szépen lejjebb araszoltam, és néhány dobás után egy ütés, egy fekete árnyék kivágódik vagy hatvan centit a vízből, oszt iszkiri! Alig tudtam adagolni a zsinórt, úgy söpört. Gondolom a 12 fokos víz volt benne a ludas, de percekig semmit nem láttam a halból, csak rángatta a zsinórt jobbra-balra. Már az is megfordult a fejemben, talán egy kósza márna trafálta el a legyet. Szerencsére nem.
Végül azért csak sikerült a szákhoz szelídítenem, amikor pedig megláttam a jellegzetes periszkóp uszonyt, fellélegeztem. Balin. A híres Paripakeszeg. Nagy P-vel.
Valahogy bekinlódtam a szákba, aztán ki vele, két fotó erejéig.
Az elsőn olyan szépen csillogott az orsótartó, hogy nem volt szivem nem megosztani Veletek.
Most filozofálgathatnék egyet az árnyékról és a fényről, ehelyett inkább egy másik képet is mutatok a gyönyörű fogásról.
Nagy felelőtlenség és udvariatlanság lenne részemről, ha a tett elkövetőjéről, a siker kulcsáról nem közölnék egy fényképet. A napsugár itt is megcsillan.
Valahonnan az utolsó kő mögül jött.
Íme, ilyen egy modern magyar náci műlegyes felszerelése:
Magyar hátizsák, a legkézművesebb angol exkluziv táskára sem cserélném el, magyar kalap - egy néni varrja őket és árulja a vásárokban, egyetlen Barbour kalapra sem cserélném el, végül egy igazi magyar fejesgörbe bicska, mert már ezer éve tudjuk: Magyar hátba magyar kést! Na, ezt aztán végképp oda nem adnám a legherbercebb martíniért sem! Summa summarum, nagyon gyönyörű délután van mögöttem, kiváltképp azért, mert a horgászat után a famíliámmal útrakeltünk, hogy Emesének, a kislányomnak, téli cipőt vegyünk. Ez is hihetetlen gyorsan ment, hála Istennek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)